A tél szelei - Alayne I

.mobi .epub

eredeti szöveg (georgerrmartin.com)

Épp a Szárnyas Lovag egyik meséjét olvasta kis urának, mikor Szikla Mya bekopogott, majd belépett Robert hálótermének ajtaján. A lány csizmát és bőr lovaglóruhát viselt, hajából szalma állt ki, és erős istállószagot árasztott. Mogorvának tűnt. Biztosan Mychel Redfort ittléte miatt rosszkedvű – gondolta Alayne.

– Uraságod, egy órányira látták Waynwood úrnő lobogóit – tájékoztatta Robert nagyurat Mya. – Rövidesen ideér, vele lesz Harry unokabátyád is. Kifáradsz majd, hogy köszöntsd őket?

Miért kellett szóba hoznia Harryt? – tette fel magában a kérdést. Így sosem vesszük rá Madárkát, hogy kimásszon az ágyából.

A fiú rácsapott az egyik párnára maga mellett.

– Küldd őket el! Nem hívtam ide őket!

Mya erre elképedt. Az egész Völgyben nem akadt senki, aki nála ügyesebben bánt volna az öszvérekkel, az úrfiak azonban egészen más módszereket igényeltek.

– De kaptak meghívást… – érvelt bizonytalanul. –… a tornára. Nem tudom, hogy…

Alayne becsukta a könyvet.

– Köszönjük, Mya. Ha megengeded, majd én megbeszélem ezt Roberttel.

Mya szó nélkül távozott jól látható megkönnyebbüléssel az arcán.

– Gyűlölöm azt a Harryt – morogta Madárka, mikor a lány már kiment. – Unokatestvéremnek szólít, de csak arra vár, hogy meghaljak, és ő megkaphassa Sasfészket. Azt hiszi, nem tudom ezt, de tudom én jól.

– Uraságodnak nem szabadna elhinnie efféle ostobaságokat – mondta neki Alayne. – Biztos vagyok benne, hogy Ser Harrold nagyon is szeret téged. – És ha az istenek kegyesek, szeretni fog engem is. Az izgalomtól egy pillanatra összeszorult a gyomra.

– Nem is szeret – erősködött Robert. – Apám várát akarja, nem többet, így hát megjátssza, hogy igen. – Kiütéses mellkasához szorította a takaróját. – Nem akarom, hogy hozzámenj feleségül, Alayne. Sasfészek ura vagyok, megtiltom neked! – Hangjából ítélve bármelyik pillanatban könnyekben törhetett ki. – Inkább nekem kellene elvennem téged. Egy ágyban alhatnánk minden éjjel, és mindig olvashatnál nekem.

Senki sem vehet feleségül, amíg a törpe férjem ezen a világon van. Petyr elmondása szerint Cersei királynő megkapta már vagy egy tucat törpe fejét, de azok egyike sem Tyrioné volt.

– Madárka, nem szabad ilyet mondanod. Te Sasfészek ura és a Völgy Védelmezője vagy. Nemesi születésű hölgyet kell feleségül venned, és fiút nemzeni neki, aki majd átveszi helyed az Arryn-ház Magas Csarnokában.

A fiú megtörölte az orrát.

– De azt akarom…

Alayne gyengéden Robert szájához érintette mutatóujját, hogy elcsendesítse őt.

– Tudom, hogy mit akarsz, de azt nem lehet. Nem vagyok hozzád méltó, fattyú születésű vagyok.

– Nem számít. Én téged szeretlek a legjobban!

Olyan kis bolond vagy.

– A zászlóhordozóidnak viszont számít. Némelyek felkapaszkodottnak és becsvágyónak tartják apámat. Ha engem vennél feleségedül, azt mondanák, ő vett rá téged, nem pedig szabad akaratodból tetted. A Nyilatkozattevő Urak talán ismét fegyvert fognának ellene, és végül kivégeznék. Velem együtt.

– Nem engedném, hogy bántsanak téged! – csattant fel Robert nagyúr. – Ha megpróbálják, megreptetem mindet. – Remegni kezdett a keze.

Alayne megsimogatta a fiú ujjait.

– Jól van, Madárkám, nyugodj most meg!

Miután elmúlt a rángás, így folytatta:

– Neked tisztes feleség kell, tisztavérű, nemesi születésű lány.

– Nem, én téged akarlak elvenni, Alayne.

Egyszer régen édesanyád ugyanezt akarta… akkor viszont még tisztavérű voltam, nemesi családból.

– Kedves tőled, nagyuram, hogy ezt mondod. – Alayne végigsimította a fiú haját. Lysa úrnő sosem hagyta, hogy a szolgálók Robert hajához érjenek; az ő halála után pedig a nagyúrra szörnyű remegő roham jött, valahányszor pengével mentek a közelébe. Így a haja addig nőtt, míg már görnyedt vállán leomolva egészen fehér, pettyes mellkasának közepéig ért. Igazán szép a haja. Ha az istenek kegyesek, és megéri, hogy megházasodhasson, a felesége minden bizonnyal csodálni fogja. Ha más szeretnivalót nem is talál benne. – A gyermekeink mind nemtelen születésűek volnának. Csakis egy tisztavérű Arryn-sarj válhat örökösöddé és veheti át Ser Harrold helyét. Apám talál neked illő feleséget: egy nemes lányt, aki sokkal szebb nálam. Együtt vadásztok és solymásztok majd, és a zálogát is viselheted majd a tornáidon. Nem kell hozzá sok idő, és teljesen el is felejtesz engem.

– Nem is foglak!

– De igen. El kell, hogy felejts. – Hangja határozott, de gyengéd volt.

– Sasfészek ura azt tesz, amit akar. Még ha el is veszek valaki mást, te nem lehetsz a szeretőm? Ser Harroldnak is van, alacsony sorból. Benjicot azt mondta, már terhes is a fattyával.

Benjicotnak meg kellene tanulnia csukva tartani azt az ostoba száját.

– Ezt szeretnéd te is tőlem? Hogy fattyút szüljek neked? – Kihúzta kezét a fiú fogásából. – Így meg akarnál becsteleníteni?

Úgy látszott, ezzel sikerült ráijesztenie Robertre.

– Nem. Én egyáltalán…

Alayne felállt.

– Ha nem haragszik meg uraságod, én most megyek, és megkeresem apámat. Valakinek köszöntenie kell Waynwood úrnőt. – Mielőtt még kis ura ráakadt volna a szavakra, melyekkel tiltakozhat, Alayne sebtében pukedlizett egyet, majd elhagyta a hálótermet. Végigsuhant az előcsarnokon, aztán át a fedett hídon a kormányzó lakrészéhez.

Mikor aznap reggel elváltak egymástól Petyr Baelish-sel, a férfi reggelijét költötte az öreg Oswell társaságában, aki előző este érkezett meg tajtékos lován Sirályvárosból. Alayne remélte, hogy még mindig bent beszélgetnek, Petyr emeleti szobáját azonban üresen találta. Valaki nyitva hagyta az egyik ablakot, a szél pedig lefújt egy halomnyi iratot az asztalról. A napsugarak ferdén estek be a helyiségbe a vastag, sárga üveglapokon keresztül; a fényben porszemcsék fürdőztek és járták táncukat apró aranyrovarok módjára. Bár a szemközt magasodó Óriások Dárdájának csúcsát hósapka fedte, a hegy lábánál még mindig tartott az ősz: az ott elterülő földeken még érésben volt a télibúza. Az ablakon át behallatszott a kútnál dolgozó mosónők kacagása és a csengés, ahogy acél csattant acélon a lovagok kézitusája közben, a nekik elkerített gyakorlóterepen. Kellemes hangok.

Alayne boldog volt itt. Először érezte úgy, hogy él, mióta apja… mióta Eddard Stark nagyúr meghalt.

Becsukta az ablakot, felszedte a lehullott papírokat, és egymásra rendezve visszatette őket az asztalra. Az egyik a tornán résztevők listája volt. Hatvannégyen kaptak meghívást, hogy megmérkőzzenek egymással és felvételt nyerhessenek Robert Arryn nagyúr új lovagrendjébe, a Szárnyas Lovagok Testvériségébe – és mind a hatvannégy el is jött kivívni magának a jogot, hogy sólyomszárnyakat viselhessen sisakján, és őrizhesse Sasfészek urát.

A Völgy minden szegletéből érkeztek lovagok: a hegyvidéktől a partig, Sirályvárostól a Véres Kapuig – még a Három Nővérről is. Noha jópáran már elígérkeztek közülük, csak hárman voltak házasok. Idősebb férfiak, akiknek feleségük és gyerekeik voltak, nem kaptak meghívást, mivel a nyolc győztesnek az elkövetkező három évet Robert nagyúr mellett kellett tölteniük személyes testőreiként. Alayne azt javasolta, heten legyenek, mint a Királyi Testőrség tagjai, Madárka azonban ragaszkodott hozzá, hogy több lovagja legyen, mint Tommen királynak.

És eljöttek – gondolta büszkén. Mind a hatvannégyen eljöttek.

Minden úgy alakult, ahogy azt Petyr megjósolta aznap, mikor útnak indították a hollókat.

– Ifjak, fűti őket a tettvágy, kalandra és hírnévre áhítoznak. Lysa nem engedte, hogy háborúba menjenek, de ez majdnem olyan jó lesz nekik. Lehetőséget kapnak, hogy szolgálják urukat és bizonyítsák rátermettségüket. Eljönnek, meglásd. Még Örökös Harry is eljön. – Végigsimította Alayne haját, és csókot adott a homlokára. – Milyen okos vagy te, lányom!

Valóban okos ötlet volt. A torna, a jutalom, a Szárnyas Lovagok, ez mind az ő fejében fogant. Noha Robert nagyurat anyja egész életében félelemre nevelte, mindig is bátorsággal töltötték el a mesék, melyeket Alayne olvasott neki Ser Artys Arrynről, a legendás Szárnyas Lovagról, vérvonalának alapítójáról. Miért is ne vehetnék körül őt Szárnyas Lovagok? – gondolta egy éjjel, mikor Madárka már végre elszenderedett. Az ő saját Királyi Testőrsége, amely védelmezné, és amelyből bátorságot meríthetne. Amint pedig ezt az ötletét megosztotta Petyrrel, ő fogta magát, és meg is valósította. Apám biztosan köszönteni akarja majd Ser Harroldot. Hová tűnhetett?

Alayne lement a torony lépcsőjén, és a Nagy Csarnok oszlopos galériája felé vette az irányt. Onnan lenézve látta, ahogy az alatta serénykedő szolgálók kecskelábú asztalokat állítanak az esti lakomához, azok feleségei és lányai pedig összeseprik a földről a kiszáradt szittyót, és frisset szórnak szét. Nestor nagyúr épp az újonnan szerzett, vadászjelenetet ábrázoló faliszőnyegeit mutogatta Waxley úrnőnek. Ugyanazon szőnyegek függtek egykor Királyvár Vörös Tornyában, mikor még Robert ült a Vastrónon; Joffrey aztán levetette őket, és egészen addig sínylődtek valamelyik pincében, míg Petyr Baelish a Völgybe nem szállíttatta őket ajándékul Nestor Royce-nak. A főintéző nemcsak szépségüktől volt elragadtatva, hanem attól is, hogy egykor egy király tulajdonában voltak – ezt pedig minden kínálkozó alkalommal hallgatósága tudtára is adta.

Petyrt azonban nem találta a Nagy Csarnokban; így végigment a galérián, le a vastag nyugati falban kialakított lépcsősoron, és ki a vár belső udvarára, a későbbi lándzsatörés helyszínére. Ott már állt a nézőknek szánt két oldalsó emelvény, közöttük pedig négy hosszú sorompó. Nestor nagyúr emberei épp azokat festették fehérre, illetve az emelvényekre rikító zászlókat, a versenyző lovagoknak szánt kapura pedig pajzsokat aggattak.

Az udvar északi végében néhány jövendőbeli résztvevő az ott álló három gyakorlóbábuval viaskodott lóháton, kezükben kopjával. Alayne felismerte őket a pajzsukról: a Belmore-ház harangjairól, a Lynderlyk zöld viperáiról, a Breakstone-ház vörös sziklazúzó pörölyéről és a Tollett-ház fekete-szürke, cikkcakkos mintájáról. Ser Mychel Redfort épp akkor pörgette meg az egyik bábut tökéletesen helyezett ütésével. Ő volt a torna egyik esélyese, így a sisakszárnyak egyik nagy várományosa.

Petyrt a bábuknál sem látta; sőt, sehol az udvaron. Ahogy azonban megfordult, egy női hangot hallott, amely őt szólította:

– Alayne! – kiáltott oda neki Myranda Royce egy faragott kőpadról, egy bükkfa árnyékából. Két férfi között ült, és úgy látszott, kimentésre szorul. Alayne mosolyogva megindult barátnője felé.

Myranda szürke gyapjúruhát és csuklyás, zöld köpenyt viselt, és meglehetősen kétségbeesettnek tűnt. Mindkét oldalról egy-egy lovag fogta közre. A jobbján ülő kopasz volt, szakálla őszes, hasa pedig akkora, hogy kardtartó öve felett kibuggyanva terült el az ölében; a másik nem lehetett idősebb tizennyolc évesnél, és vékony volt, akár egy lándzsa. Vörös oldalszakálla csak egy részét tudta eltakarni az egész arcát tarkító, haragosan pirosló pörsenéseknek.

A kopasz lovag sötétkék köpenyét egy pár jókora, rózsaszín ajak díszítette. A pörsenéses vörös ifjún Alayne kilenc fehér sirályt számolt barna mezőben, amiből arra következtetett, hogy a legény csak sirályvárosi Shett lehet. A fiú olyan elmélyülten bámulta Myranda kebleit, hogy észre sem vette Alayne-t, csak mikor a mellette ülő lány felállt, hogy megölelje őt.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm – súgta Alayne fülébe Myranda, majd a lovagok felé fordult. – Urak, hadd mutassam be nektek Szikla Alayne úrnőt!

– A kormányzó úr lánya – szólt a kopasz lovag szívből jövő udvariassággal, azzal nehézkesen talpra állt. – És úgy látom, éppoly bájos, mint ahogy azt beszélik.

Nem akarván, hogy alulmaradjon, a pörsenéses lovag is felpattant.

– Ser Ossifer jól mondja, te vagy a Hét Királyság leggyönyörűbb leánya. – Talán kellemesebben csengett volna a bók, ha nem a lány melléhez intézi.

– És te saját szemeddel láttad mindegyik leányt? – kérdezte tőle Alayne. – Túl fiatal vagy, hogy elhiggyem rólad, már ilyen sokfelé jártál.

Erre a lovag elpirult, amitől pörsenései csak még haragosabban vöröslöttek.

– Nem, hölgyem. Sirályvárosi vagyok.

Én viszont nem, bár Alayne ott született. Tudta, ezzel a fiúval óvatosnak kell lennie.

– Mindig szeretettel gondolok vissza Sirályvárosra – mondta neki kedves és kellően ködös mosollyal az arcán, majd Myrandához fordult: – Tudod netalántán, hol találom apámat?

– Tudom, hölgyem. Engedelmeddel el is vezetlek hozzá.

– Remélem, megbocsátotok, amiért most megfosztalak benneteket Myranda úrnő társaságától – mondta Alayne a lovagoknak, azzal – meg sem várva a válaszukat – átkarolta az idősebb lányt, és elhúzta őt a pad közeléből.

– Tényleg tudod, hol van az apám? – súgta oda Myrandának, mikor már hallótávolságon kívülre értek.

– Dehogyis tudom. De most szedd a lábad! Az új kérőim még a nyomunkba eredhetnek. – Myranda grimaszolt egyet. – Ossifer Lipps a Völgy legtompább eszű lovagja, de Uther Shett elszántan tör a babérjaira. Imádkozom, hogy ezek ketten megvívjanak egyszer a kezemért, és megöljék egymást.

Alayne kuncogott.

– Nestor nagyúr csak nem veszi komolyan az ilyen férfiak leánykéréseit.

– Ó, nem olyan biztos az! Nemes atyámat nagyon is dühíti, hogy megöltem a legutolsó férjem, és ezzel annyi bajt okoztam neki.

– A férjed nem a te hibádból halt meg.

– Ha nem csal az emlékezetem, kettőnkön kívül senki sem volt az ágyban.

Alayne erre megborzongott; Myranda férjét szeretkezés közben érte a vég.

– Azok a nővérfiak, akik tegnap érkeztek, gálánsak – igyekezett más irányba terelni a beszélgetést. – Ha se Ser Ossifer, se Ser Uther nem tetszik, menj hozzá valamelyikhez közülük! Én a legifjabbat nagyon is jóképűnek találtam.

– Azt, amelyik fókabőr köpenyt viselt? – kérdezte Myranda hitetlenkedve.

– Akkor valamelyik bátyjához.

Myranda a szemét forgatta.

– A Nővérekről jöttek. Láttál valaha egy nővérfit is, aki tudott lándzsát törni? Ezek tőkehalolajjal tisztítják a kardjukat, és hideg tengervízben mosakszanak.

– Nos, hát… akkor legalább tiszták – próbálkozott Alayne.

– Van, amelyiknek úszóhártyás a lába. Akkor már inkább mennék Petyr nagyúrhoz. Úgy anyád lehetnék. Ha szabad kérdeznem, mégis mennyire kicsi az ujja?

Alayne ezt válaszra sem méltatta.

– Waynwood úrnő nemsokára megérkezik. A fiaival együtt.

– Ezt ígéretnek vagy fenyegetésnek vegyem? – kérdezte Myranda. – A legelső Waynwood úrnő csakis egy kanca lehetett. Máskülönben mivel magyarázod, hogy az összes Waynwood úr és úrfi lóarcú? Ha valaha is egy Waynwood venne el, megesketném, hogy mindig a fejébe húzza a sisakját, amikor meg akar baszni, és a rostélyt sem csaphatná fel az arcából! – Megcsípte Alayne karját. – Bár köztük lesz az én Harrym is. Feltűnt, hogy őt nem említetted. Sosem bocsájtom meg neked, hogy elvetted őt tőlem. Én hozzá akarok feleségül menni.

– Az eljegyzés apám műve – tiltakozott Alayne, ahogy azt tette már vagy százszor. Csak kötekedik velem – gondolta… a csipkelődés mögül azonban kihallatszott a fájdalom is.

Myranda megállt, hogy megszemlélje az udvaron gyakorló lovagokat.

– No lám, ott az igazán nekem való férj!

Tőlük néhány méterre két lovag vívott tompa élű gyakorlókardokkal. Pengéik kétszer összecsapódtak, aztán harmadjára elcsúsztak egymáson, és feltartott pajzsaik parancsoltak nekik megálljt. A nagyobbik férfi földet fogott az ütés erejétől. Az ő pajzsának eleje nem látszott onnan, ahol Alayne állt, ellenfeléén azonban jól kivehető volt a három repülő holló, melyek egy-egy vörös szívet markoltak karmos lábukkal. Három szív és három holló.

Alayne rögtön tudta, hogyan végződik majd a küzdelem.

Pár pillanat telt csak el, és a nagydarab lovag szédülten nyúlt el a porban Sisakja csálén állt a fején; mikor a fegyverhordozója odasietett, hogy kioldozza a szíjakat, melyek ráerősítették, a lovag csupasz fejtetejéről vért láttak lecsordogálni. Ha nem tompa karddal harcolnak, látnánk az agyvelejét is. Az az utolsó csapás olyan keményen csattant a férfi fején, hogy Alayne együtt érzően összerezzent. Myranda Royce elgondolkozva méregette a győztest.

– Gondolod, hogy Ser Lyn megölné nekem a kérőimet, ha szépen megkérném rá?

– Talán, egy gömbölyű zsák aranyért. – Ser Lyn Corbray az egész Völgy-szerte híres volt arról, hogy örökkön szűkölködött a pénzben.

– Fájdalom, nekem csak egy pár gömbölyű keblem van. Ser Lyn esetében jobb szolgálatot tenne egy kövérke kolbász a szoknyám alatt.

Alayne kacagására Corbray is felfigyelt. Esetlen fegyverhordozója kezébe nyomta a pajzsát, majd levette fejéről a sisakot és az azalatt viselt bélelt sapkát.

– Hölgyek! – Hosszú, barna haját izzadság tapasztotta a homlokára.

– Szép ütés volt, Ser Lyn – gratulált neki Alayne. – Habár attól tartok, szegény Ser Owenből az eszét is kiütötted.

Corbray hátrapillantott ellenfelére, aki már próbált talpra állni fegyverhordozója segítségével.

– Egyébként sem volt neki esze, máskülönben nem állt volna ki ellenem.

Ebben van igazság – ismerte el Alayne, aznap reggel viszont valami rosszakaró démon szállhatta meg, válaszul ugyanis inkább odaszúrt a lovagnak saját fegyverével.

– Apámtól azt hallottam, a fivéred felesége viselős – csicseregte bájos mosollyal az arcán.

Corbray ábrázata erre elsötétedett.

– Lyonel elnézéseteket kéri, de Szívvárban kellett maradnia… és ott lesnie, hogyan dagad a házalója lányának a hasa. Mintha ő volna az első férfi, akinek sikerült teherbe ejtenie egy lánykát!

Ó, fájó pontra tapintottam. Lyonel Corbraynek első asszonyától csupán egy törékeny, beteges gyermeke született, aki meg is halt még csecsemőkorában; így aztán sok éven át Ser Lyn maradt Szívvár örököse. Mikor azonban Corbray nagyúr szegény felesége is elhunyt, Petyr Baelish közbelépett: megszervezett neki egy új házasságot. A második Corbray úrnő egy vagyonos sirályvárosi kereskedő tizenhat éves lánya lett, aki nemtelen születése ellenére tekintélyes hozománnyal bírt, és az a hír is járta, hogy magas, erős alkatú és egészséges, keblei nagyok, csípője pedig jó széles. És úgy tűnik, termékenynek is termékeny.

– Mind imádkozunk az Anyához, hogy könnyű szülést és egészséges gyermeket adjon Corbray úrnőnek – szólt Myranda.

Alayne nem bírt magával.

– Apám mindig készséggel áll Robert nagyúr hű zászlóhordozóinak szolgálatára, amiben csak tud – folytatta mosolyogva. – Biztosra veszem, hogy nagy örömmel segítene neked is a házasságkötésben, Ser Lyn.

– Nagyon kedves tőle. – Corbray furcsa, talán mosolynak szánt kifejezést formált szájával, Alayne-t azonban a hideg rázta tőle. – De mi szükségem nekem örökösre, ha egyszer földtelen vagyok, és hála a mi kormányzó urunknak, valószínűleg az is maradok? Semmi. Így mondd meg atyádnak, hogy egyik tenyészkancájára sem tartok igényt.

Corbray szavai úgy martak, hogy Alayne egy pillanatra meg is feledkezett arról, hogy a férfi valójában apja bérence, akit megvettek és ki is fizettek. Vajon tényleg az? Most megfordult a fejében, hogy Ser Lyn talán nem is apja embere, aki apja ellenségének tetteti magát, hanem ténylegesen apja ellensége, aki eljátssza, hogy az embere, aki eljátssza, hogy az ellensége.

Már abba is beleszédült, hogy ezt megpróbálta végiggondolni. Hirtelen hátat fordított az előtte terülő udvarnak… és beleütközött a közvetlenül mögötte álló alacsony, markáns arcú és bozontos, narancssárga hajú férfiba.

– Hölgyem! Bocsáss meg nekem, hogy váratlanul értelek.

– Az én hibám volt, ser. Nem láttam, hogy itt állsz.

– Mi, egerek csöndes lények vagyunk. – Ser Shadrich olyan alacsony növésű volt, hogy az emberek távolabbról könnyen fegyverhordozónak nézhették, arcán azonban kiütközött a kor. Alayne látta a hosszú utakat a szája sarkában húzódó ráncokon, a régi csatákat a füle alatt futó sebhelyen, és a keménységet a szemében, mely semmiképpen sem egy fiú szeme volt. Felnőtt férfi állt előtte, noha még Myranda is fölé magasodott.

– Sorompóba szállsz majd a szárnyakért? – kérdezte a Royce lány.

– Egy szárnyas egér felettébb ostoba látványt nyújtana.

– Akkor esetleg indulhatnál a kézitusán – javasolta Alayne. A kézitusa gondolata csak viszonylag későn született meg; a bajnokoknak járó nyeremények és a váltságdíjszerzés lehetősége mintegy fájdalomdíjul szolgáltak azoknak a fivéreknek, apáknak, nagybátyáknak és barátoknak, akik eredetileg csak azért kísérték el a résztvevőket a Hold Kapujához, hogy lássák őket megmérkőzni az ezüstszárnyakért.

– Egy jó kézitusánál többet a kóbor lovag nem is remélhet, hacsak nem botlik egy zsák aranysárkányba. Az pedig nem túl valószínű, igaz-e?

– Nem hinném. Most viszont ha megbocsátasz, ser, meg kell találnunk apámat.

Ekkor kürtszó harsant a várfal tetején.

– Már késő – állapította meg Myranda. – Megérkeztek. Így hát kettőnké a megtiszteltetés. – Elvigyorodott. – Aki utoljára ér a kapuhoz, az megy feleségül Uther Shetthez!

Versenyfutás vette kezdetét: szoknyájuk lobogott, ahogy hanyatt-homlok szaladtak keresztül az udvaron, majd pedig el az istállók előtt. Közben lovagok és szolgálók egyaránt megfordultak utánuk, a kiengedett disznók és csirkék pedig szétszéledtek előttük. Amit csináltak, a legkevésbé sem úrhölgyhöz méltó dolog volt – Alayne mégis azt vette észre, hogy nevet. Csak addig a kis ideig, amíg futott, elfelejtette, ki ő, és hol van. Azon kapta magát, hogy a hideg, ám derűs napok jutnak eszébe, melyeken Deres várán át futott versenyt barátnőjével, Jeyne Poole-lal, miközben az utánuk loholó Arya mindenáron próbált lépést tartani velük.

Mire a kapuőrséghez értek, már mindketten pihegtek, arcuk kipirult, Myranda ráadásul a köpenyét is elvesztette valahol út közben. De még időben érkeztek, ugyanis a felemelt csapórács alatt épp akkor haladt befelé a húsz lovast számláló oszlop, élén Anya Waynwooddal. Vastölgy úrnője rideg és karcsú volt, már őszülő barna haját kendő fogta kontyba. Nehéz, zöld gyapjúból készült, barna bundával szegélyezett lovaglóköpenyét nyakánál niellóbross fogta össze, amely házának törött kerekét mintázta.

Myranda Royce előrelépett és pukedlizett.

– Anya úrnő! Köszöntünk a Hold Kapujában.

– Myranda úrnő, Alayne úrnő – szólt az egyik érkező lovag.

Anya Waynwood kecsesen fejet hajtott mindkettőjük felé.

– Kedves tőletek, hogy köszöntésünkre siettetek. Engedjétek meg, hogy bemutassam unokámat, Ser Roland Waynwoodot. – A felé a lovag felé biccentett, aki az imént köszönt nekik. – Ő pedig a legkisebb fiam, Ser Wallace Waynwood. És ő természetesen gyámolt fiam, Ser Harrold Hardyng.

Örökös Harry – gondolta Alayne. Jövendőbeli férjem, már ha elfogad engem. Hirtelen rémület fogta el. Azon kezdett tűnődni, vajon vörös-e az arca. Ne bámuld őt! – emlékeztette magát. Ne bámulj, ne tátsd a szád, ne mereszd a szemed! Nézz másfelé! Biztosra vette, hogy a hajából ijesztő szénakazal lett attól a sok futástól. Csak nagy akaraterővel tudta megállni, hogy elkezdje visszadugdosni a helyükre a kószán lengő tincseket.  Ne foglalkozz az ostoba hajaddal! Nem számít a hajad. Csak ő számít most. Ő és a Waynwoodok.

Ser Roland volt a legidősebb a három lovag közül, noha ő sem volt több huszonöt évesnél. Magasabb és izmosabb volt, mint Ser Wallace, viszont mindkettejük hosszú, vékonyszálú barna hajához megnyúlt arc, kiugró állban végződő, keskeny állkapocs és soványka orr társult. Az arcuk egyszerű lóarc – állapította meg Alayne.

Harry azonban…

Az én Harrym. Az én uram, az én szeretőm, az én jegyesem.

Ser Harrold Hardyng minden ízében úgy festett, mint aki nagyúri cím várományosa: arányos testalkatú volt és jóképű, egyenes, mint a lándzsa, és izomnak sem volt híján. Azok, akik fiatalkorában is ismerték Sasfészek előző urát, mind azt mondták, Ser Harrold szakasztott Jon Arryn: haja kócos és homokszín volt, szeme halványkék, orra pedig horgas. Igaz, Joffrey is jóképű volt – emlékeztette magát Alayne. Jóképű szörnyeteg, az volt ő. A kis Tyrion nagyúr kedvesebb volt, bármilyen torz is.

Harry őt bámulta. Tudja, ki vagyok! – eszmélt rá. És láthatóan nem örül a találkozásnak.  Csak ekkor figyelt fel a címerekre, melyeket a fiú viselt. Bár Harry köpenyét és lószerszámait teljes egészében a Hardyng-ház piros és fehér rombuszmintája borította, pajzsának eleje négyfelé volt osztva. Az első és harmadik negyedekbe a Hardyngok és a Waynwoodok címereit festették, mind a másodikba, mind a negyedikbe viszont az Arryn-ház égszínkék sólyma és vajszín holdja került. Madárka ennek nem fog örülni.

– L-legutolsónak é-é-érkeztünk? – tudakolta Ser Wallace.

– Így igaz, ser – válaszolta Myranda Royce olyan könnyedén, mintha észre sem vette volna, hogy a férfi dadog.

– Mi-mikor á-állnak sorompóba a-az el-elsők?

– Ó, rövidesen, reményeim szerint – felelte a lány. – Vannak résztvevők, akik már egy holdfordulóval ezelőtt megérkeztek, és azóta élvezik atyám vendégszeretetét. Mind jó emberek, meg bátrak is… de mi tagadás, igen sokat esznek.

A Waynwoodok erre nevetésben törtek ki; még Örökös Harry is halványan elmosolyodott.

– Havazott, mikor átkeltünk a hágókon, máskülönben hamarabb ideértünk volna – szabadkozott Anya úrnő.

– Ha tudtuk volna, hogy a Kapuban ilyen szépség vár bennünket, repülünk – bókolt Ser Roland feltehetően Myranda Royce-nak, noha közben végig Alayne-re mosolygott.

– A repüléshez szárnyak is kellenek ám – felelte erre Myranda. – Ahhoz pedig néhány itt lévő lovagnak is lesz egy-két szava.

– Alig várom az élénk eszmecserénket. – Ser Roland leugrott a nyeregből, Alayne felé fordult, és rámosolygott. – Azt már hallottam, hogy Kisujj nagyúr lánya csinos arcú és kecses mozgású… viszont senki sem említette, hogy tolvaj is.

– Hamis a vádad, ser. Nem vagyok tolvaj.

Ser Roland a szívére tette a kezét.

– Akkor hát mivel magyarázod ezt a tátongó lyukat a mellkasomon, amelyen át elloptad a szívemet?

– Cs-csak k-kötekszik veled, hölgyem – dadogta Ser Wallace. – A-az un-unokaöcsémnek sohasem v-volt sz-sz-szíve.

– A Waynwoodok kerekének is törött az egyik küllője, hát nekünk is itt van jó nagybátyám. – Ser Roland fültövön vágta Wallace-t. – A fegyverhordozónak illene csendben maradni, ha a lovagok beszélnek.

Ser Wallace elvörösödött.

– Már n-nem vagyok fe-fe-fegyverhordozó, hölgyem. U-unokaöcsém is jól t-tudja, hogy l-l-lov-l-lov…

– Feleskettek? – próbált udvariasan segíteni Alayne.

– Feleskettek – ismételte hálásan Wallace Waynwood.

Robb annyi idős lenne, ha még élne, mint most ő – férkőzött a fejébe a gondolat. Robb viszont királyként halt meg, ő pedig még most is csak fiú.

– Atyám a Keleti Toronyban jelölt ki nektek szobákat – fordult Myranda Waynwood úrnőhöz, – viszont attól tartok, a lovagjaidnak csak közös ágy jut. A Hold Kapuját nem úgy építették, hogy ekkora úri vendégseregeknek szállást adhasson.

– A te szobád a Sólyomtoronyban van, Ser Harrold – szólt Alayne. Messze Madárkától. Biztosra vette, hogy ez tudatos döntés volt; Petyr Baelish sosem bízott ilyesmit a véletlenre. – Ha megfelel neked, el is kísérlek oda. – Ezúttal találkozott a tekintetük; Alayne rámosolygott, és elmondott magában egy imát a Szűzhöz. Kérlek, nem kell szeretnie, csak kedveltess meg vele egy kicsit, egyelőre az is elég lesz.

Ser Harrold hűvösen nézett le rá a nyeregből.

– Miért is kellene megfelelnie, ha Kisujj fattya kísérne el bárhova is?

Erre mindhárom Waynwood ferde szemmel nézett rá.

– Te itt vendég vagy, Harry – emlékeztette fagyos hangon Anya úrnő. – Erről ne feledkezz meg!

Egy hölgy páncélja az udvariassága. Alayne érezte, ahogy a vér felszökik az arcába. Csak könnyeket ne! – fohászkodott. Kérlek, könyörgök, nem szabad sírnom!

– Ahogy óhajtod, ser. És most, ha megbocsájtotok, Kisujj fattyának sürgősen meg kell találnia apját, és értesítenie kell az érkezésetekről, hogy már holnap megkezdődhessen a torna. – Neked pedig, Örökös Harry, kívánom, hogy botoljon meg a lovad, és ess az ostoba fejedre már az első alkalommal a sorompóban! Kifejezéstelen arccal fogadta a Waynwoodok feszengő bocsánatkéréseit útitársuk viselkedéséért, majd sarkon fordult, és ott hagyta őket.

A főtorony tövében homlokegyenest beleütközött Ser Lothor Brune-ba, akit majdnem le is terített a találkozás.

– Örökös Harry? Én azt mondom, inkább Ökör Harry! – dörmögte a lovag. – Nem több, mint egy felkapaszkodott fegyvernök.

Alayne olyan hálás volt ezért, hogy menten megölelte a férfit.

– Köszönöm! Láttad valahol apámat, ser?

– Lenn van a pincében. Nestor nagyúr gabonakészleteit ellenőrzi Grafton és Belmore nagyurakkal.

A pince jókora, sötét és mocskos helyiség volt. Alayne egyik kezében égő viaszgyertyával, másikban ruhájának szegélyével tette meg a lefelé vezető utat. Már majdnem leért a lépcsőn, mikor meghallotta Grafton nagyúr mennydörgő hangját, melyet követve könnyen megtalálta a férfiakat.

– A kereskedők majd’ megvesznek érte, az urak meg majd megvesznek, hogy eladhassák – mondta épp a sirályvárosi, mikor Alayne meglátta őket. Noha nem volt magas, Grafton terebélyes ember volt, karja és válla pedig vaskos; kócos haja piszkosszőke színű. – Mit tehetnék én ellene, nagyuram?

– Állíts őröket a rakpartra! Ha kell, foglald le a hajókat! Hogy pontosan mit is teszel, az nem számít, mindaddig, amíg nem jut ki élelem a Völgyből.

– De az árak… – tiltakozott Belmore nagyúr. – Az árak több mint méltányosak.

– Te azt mondod, több mint méltányosak, nagyuram. Én viszont azt, hogy korántsem eléggé. Várj vele! Ha kell, vedd meg te magad az élelmet, és tárold el! Közeleg a tél. Fel fog szökni az ára.

– Talán – mondta kétkedően Belmore.

– Bronz Yohn viszont nem vár – panaszolta Grafton. – Neki nincs is szüksége Sirályváros kikötőire, ott vannak a sajátjai. Míg mi felhalmozzuk a magunk termését, Royce és a többi úr ezüstre váltják a magukét, ezt biztosra veheted.

– Reménykedjünk benne, hogy így is van – felelte Petyr. – Ha a tárolóik már kiürültek, arra az ezüstre az utolsó fityingig szükségük lesz, hogy élelmezni tudják magukat a mi készleteinkből. És ha most megbocsájtotok nekem, nagyurak, úgy látom, a lányomnak pedig rám van szüksége.

– Alayne úrnő! – köszöntötte Grafton nagyúr. – Üde színfoltja vagy a ma reggelnek.

– Kedves tőled, hogy ezt mondod, nagyuram. Apám, bocsáss meg nekem, hogy zavarlak, de gondoltam, értesítelek, hogy a Waynwoodok megérkeztek.

– Ser Harrold is velük van?

Szörnyű Ser Harrold.

– Igen.

Belmore nagyúr felkacagott.

– Nem hittem volna, hogy Royce ideengedi őt! Vajon vak, vagy csupán ostoba?

– Becsületes. Van, hogy a kettő egy és ugyanaz. Ha megtagadná a legénytől a lehetőséget, hogy bizonyítson, azzal könnyen ellentétet szíthatna kettejük között. Miért ne hagyná hát, hogy a fiú sorompóba szálljon? Úgysem elég képzett, hogy helyet érdemeljen ki magának a Szárnyas Lovagok között.

– Végül is tényleg nem – ismerte be kelletlenül Belmore.

Grafton nagyúr kezet csókolt Alayne-nek, azzal a két férfi elindult felfelé.

Kettesben maradtak apjával.

– Gyere – szólt Petyr, – járj egyet velem! – Belekarolt Alayne-be, és a pince mélye felé vezette. Elhaladtak egy üres tömlöccella mellett. – No, és milyen volt az első találkozásod Örökös Harryvel?

– Szörnyű ez a Harry!

– A világ tele van szörnyűségekkel, édesem. Ezt mostanra már neked is tudnod kellene. Eleget láttál belőlük.

– Igen – ismerte el Alayne, – de miért kellett ilyen kegyetlenül viselkednie? A fattyadnak nevezett. Ott, az udvaron, mindenki füle hallatára.

– Az ő legjobb tudomása szerint az is vagy. Ez az eljegyzés egyáltalán nem az ő ötlete volt, Bronz Yohn pedig minden kétséget kizáróan óvatosságra intette velem kapcsolatban. Te az én lányom vagy; nem bízik meg benned, és úgy tekint rád, mint nála alább valóra.

– De nem vagyok az. Lehet, hogy ő nagy lovagnak képzeli magát, Ser Lothor viszont azt mondja, csak egy felkapaszkodott fegyvernök.

Petyr a karjaiba zárta.

– Az is, ugyanakkor Robert örököse is. Harry meghívása csupán a tervünk első lépése volt: most meg is kell tartanunk őt, és erre csak te vagy képes. Gyengéje a csinos arc, és a tiédnél aztán melyik arc csinosabb? Bűvöld el őt! Igézd meg! Babonázd meg!

– Nem tudom, hogyan kell. – Semmirekellőnek érezte magát.

– Ó, szerintem nagyon is jól tudod – felelte Kisujj mosolyogva, azonban rá jellemző módon a szeme nem mosolygott együtt a szájával. – Te leszel a leggyönyörűbb hölgy a teremben, olyan szépséges, mint amilyen édesanyád volt ilyen idős korában. Az emelvényre nem ültethetlek, de tisztelethelyet kapsz az asztalközépen, egy fali gyertyatartó alatt. A hajad ragyogni fog a rád eső fénytől, így mindenki látni fogja, milyen elragadó az arcod. Aztán tarts a kezed ügyében egy jó hosszú kanalat, hogy legyen mivel elhessegetni a fegyverhordozókat, édesem! Nehogy ott lábatlankodjanak a zsenge fiúk, mikor egymás után esedeznek majd a lovagok a zálogodért!

– Ki kérné el egy fattyútól a zálogát?

– Harry, ha az istenek csak annyi eszet is adtak neki, mint egy libának… de ne add oda neki! Válassz egy másik délceg ifjút, aki viselje! Nem akarhatod, hogy túl mohónak tűnj.

– Nem is akarom.

– Waynwood úrnő ragaszkodni fog hozzá, hogy Harry táncoljon veled, ennyit bizton megígérhetek. Az lesz a te alkalmad. Mosolyogj a fiúra! Érintsd meg, ahogy hozzászólsz! Kötekedj is vele, hadd forrjon a fene nagy büszkeségében! Ha úgy látod, hatottál rá, mondd azt neki, hogy elgyengültél, és kérd meg, hogy vigyen ki a friss levegőre. Egy lovag sem utasítana vissza ilyen kérést egy úrhölgytől.

– Úrhölgytől nem, de ő azt hiszi, fattyú vagyok – ismételte Alayne.

– Gyönyörű fattyú, ráadásul a kormányzó lánya. – tette hozzá Petyr, majd közelebb húzta magához a lányt, és mindkét arcán megcsókolta. – Tiéd az éjszaka, édesem. Ezt sose feledd!

– Megpróbálom, apám.

A lakoma minden tekintetben olyannak bizonyult, amilyennek apja ígérte.

Hatvannégy fogást szolgáltak fel a hatvannégy lovag tiszteletére, akik ilyen messzire eljöttek, hogy megmérkőzzenek az ezüstszárnyakért uruk előtt. A folyókból és tavakból csuka, pisztráng és lazac, a tengerből pedig rák, tőkehal és hering került az asztalokra. Volt kacsa is, meg kappan és tollában sült páva, valamint mandulatejben fürdő hattyú. Hoztak eléjük ropogósra sült szopós malacokat is almával a szájukban, a várudvaron pedig három hatalmas ökör forgott egy-egy tűzrakás felett – ezek nem fértek be a konyhaajtón. Nestor nagyúr összes kecskelábú asztala csak úgy roskadozott a forró vekni kenyerektől, a pincéből pedig jókora guriga sajtok kerültek elő. A vajat frissen köpülték, és tálaltak póréhagymát, sült vöröshagymát, sárgarépát, fehérrépát, céklát és paszternákot is. Mindezek tetejében pedig Nestor nagyúr szakácsai egy mesés finomsággal is szolgáltak: egy, az Óriások Dárdáját mintázó, négy méter magas citromos süteménnyel, melyet a cukorból megformázott Sasfészek ékesített.

Nekem készítették – gondolta Alayne, ahogy eléjük tolták a finomságot kerekes állványán. Madárka is szerette a citromos süteményt, de csak mióta a lány elmondta neki, hogy az az ő kedvence. Ehhez a süteményhez a Völgy összes citromjára szükség volt, de Petyr megígérte, hogy hozat még Dorne-ból.

Előkerültek ajándékok is, méghozzá pompásak. Mindegyik résztvevő ezüstbrokát köpenyt és sólyomszárnyakat mintázó lazuritbrosst kapott; a fivérek, apák és barátok, akik nézőnek érkeztek, remekül megmunkált acéltőrrel gazdagodtak, anyáik, nővéreik és hölgyeik pedig egy-egy végnyi selyemmel és myri csipkével.

– Bőkezű ez a Nestor nagyúr – hallotta Alayne Ser Edmund Breakstone-t.

– Bőkezű, rajta egy kisujjal – tette hozzá Waynwood úrnő Petyr Baelish felé biccentve. Breakstone-nak nem kellett sok idő, hogy megértse, mire is célozhatott. Tudta ő is, hogy ezt a nagylelkűséget valójában nem Nestor nagyúrnak, hanem a kormányzónak köszönhetik.

Miután az utolsó fogást is felszolgálták, majd a vendégek elfogyasztották, az asztalokat leemelték kecskelábaikról és elvitték, hogy legyen hely a tánchoz. Zenészek léptek a terembe.

– Hát énekesek nincsenek? – kérdezte Ben Coldwater.

– A kisúr nem tűri meg őket – válaszolta Ser Lymond Lynderly. – Marillion óta nem.

– Á… az az ember gyilkolta meg Lysa úrnőt, igaz-e?

Erre Alayne is megszólalt.

– Lysa úrnő nagy örömét lelte az énekhangjában, és talán túlságosan is a tenyerén hordozta. Mikor hozzáment apámhoz, Marillion megőrült, és kilökte őt a Holdajtón. Robert nagyúr azóta gyűlöli az éneklést. A zenét viszont továbbra is kedveli.

– Csakúgy, mint én – szólt Coldwater, majd felállt, és Alayne felé nyújtotta a kezét. – Megtisztelnél azzal, hogy táncolsz velem, hölgyem?

– Nagyon kedves tőled – felelte a lány, ahogy a férfi a tánctér felé vezette.

Meg is volt az aznap esti első partnere, de közel sem az utolsó. Az ifjú lovagok csak úgy sereglettek köré, hogy a zálogáért versengjenek – épp úgy, ahogy Petyr ígérte neki. Ben Coldwater után Andrew Tollett következett, aztán Ser Byron, a vörös orrú Ser Morgath és Ser Shadrich, a Veszett Egér, majd Ser Albar Royce, Myranda testes és tompa eszű bátyja, Nestor nagyúr örököse. Alayne táncolt mindhárom Sunderlanddel is, és megállapította, hogy egyiküknek sem úszóhártyás a keze; a lábukat illetően persze nem esküdött volna meg. Uther Shett gátlástalan hajbókolással próbálta kárpótolni őt, amiért a lábára taposott; Ser Targon, a Félvad azonban maga volt a megtestesült lovagiasság. Azután Ser Roland Waynwood ragadta el és nevettette meg a teremben lévő lovagok feléről tett gúnyos megjegyzéseivel. Roland nagybátyja, Wallace is ezzel próbálkozott, mikor rá került a sor, a szavak azonban nem jöttek. Alayne végül megsajnálta a lovagot, és inkább vidám fecsegésbe kezdett, mint hogy megalázó helyzetbe hozza őt. Mikor végeztek a tánccal, elkéredzkedett és visszament a helyére egy pohár borért.

Ekkor ott termett előtte Örökös Harry a maga délceg, jóképű és savanyú valójában.

– Alayne úrnő, felkérhetlek egy táncra? – ajánlkozott Harry.

Alayne úgy tett, mintha elgondolkodna ezen egy pillanatra.

– Nem, nem hinném.

A fiú arcába vér szökött.

– Megbocsáthatatlanul modortalan voltam veled az udvaron. Bocsáss meg!

– Bocsássak meg? – visszhangozta Alayne, majd megváratta a válasszal, míg lendített a haján egy fejmozdulattal és kortyolt a borából. – Hogyan bocsáthatnék meg valakinek, aki megbocsáthatatlanul modortalan? Elmagyaráznád ezt nekem, ser?

Ser Harrold zavarodottnak tűnt.

– Kérlek. Csak egy táncra.

Bűvöld el őt! Igézd meg! Babonázd meg!

– Ha ragaszkodsz hozzá.

Harry bólintott, feléje nyújtotta kezét, és a tánctérre kísérte. Miközben arra vártak, hogy a zenészek új dalba kezdjenek, Alayne felpillantott az emelvényre, ahonnan Robert nagyúr bámult rájuk. Kérlek – fohászkodott, – ne kezdjen remegni és rángatózni! Itt ne! Most ne! Colemon mester biztosan megitatott vele egy jó adag édestejet a lakoma előtt, Alayne azonban így is aggódott.

Ekkor a muzsikusok rázendítettek, Harry és ő pedig már táncoltak is.

Mondj valamit! – sürgette magát. – Ser Harry sosem fog beléd szeretni, ha beszélgetni sem mersz vele. Jegyezze meg, hogy milyen jó táncos? Nem, azt már biztosan hallotta vagy tucatszor ma este. És Petyr különben is azt mondta, nem szabad túl mohónak tűnnöm. Helyette inkább így szólt:

– Úgy hallottam, nemsokára apa leszel. – Ilyet a legtöbb lány nem mondana a jövendőbeli jegyesének, Alayne viszont kíváncsi volt, Ser Harold hazudik-e rá.

– Már a második alkalommal. Alys, a lányom két esztendős.

Alys, a fattyú lányod – helyesbített Alayne, noha csak gondolatban.

– Neki viszont másvalaki az anyja.

– Igen. Cissy csinos teremtés volt, mikor felcsináltam, a szülésre azonban kövér lett, mint egy tehén; így Anya úrnő összeházasította egy zászlóhordozójával. Sáfránnyal más a helyzet.

– Sáfrány? – Alayne megpróbálta nem elnevetni magát. – Igazán?

Ser Harrold csupán elpirult.

– Az apja azt mondja, Sáfrány többet ér neki, mint az aranya. Gazdag ember, a leggazdagabb Sirályvárosban. Fűszerkereskedő.

– Hogyan nevezed majd el a gyermeket? – kérdezte Alayne. – Fahéjnak, ha lány lesz? Szegfűszegnek, ha fiú?

Ekkor Harry majdnem orra esett.

– Hölgyem, te gúnyolódsz velem.

– Ó, dehogy is. – Petyr ki fog kelni magából, ha megtudja, mit mondtam most.

– Sáfrány gyönyörű lány, csak hogy tudd. Magas és karcsú, a szeme barna, a haja mézszín.

Alayne felemelte a fejét.

– Nálam is szebb?

Ser Harrold alaposan megnézte a lány arcát.

– Igencsak bájos vagy, azt meg kell hagyni. Mikor Anya úrnő először említette ezt a házasságot, attól féltem, hogy talán úgy nézel ki, mint az apád.

– Hogy hegyes kis szakállkám van és miegymás? – Alayne felkacagott.

– Nem úgy ért…

– Remélem, jobban bánsz a kopjával, mint a szavakkal.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha ezzel meghökkentette volna Harryt – ahogy azonban a muzsikusok dala a végéhez közeledett, a fiú hangos nevetésben tört ki.

– Azt senki sem mondta, hogy te okos is vagy!

Szépek a fogai – jegyezte meg magában Alayne, – egyenesen állnak, és szép fehérek. És mikor mosolyog, az arcán elragadóak a gödröcskék. Végigfuttatta egyik ujját a fiú állától a mellkasáig.

– Ha valaha is egybekelünk, Sáfrányt vissza kell küldened az apjához. Akármilyen fűszerre vágysz majd, tőlem megkapod.

Harry elvigyorodott.

– Szavadon foglak, hölgyem. De addig is… viselhetem a zálogodat a tornán?

– Azt sajnos nem. Már odaígértem… valaki másnak. – Azt még nem tudta, hogy pontosan kinek, de biztosra vette, hogy talál majd valakit.