A tél szelei - Arianne I

.epub .mobi
eredeti szöveg (georgerrmartin.com)

Aznap reggel, mikor elhagyta a Vízkerteket, apja a székéből felállva adott csókot mindkét arcára.

– Dorne sorsa a te kezedben van – mondta, azzal átadta neki a pergament. – Gyors és biztonságos utat kívánok. Légy a szemem, fülem és hangom… de legfőképpen vigyázz magadra.

– Úgy lesz, apám. – Egy csepp könnyet sem hullajtott; Arianne Martell Dorne hercegnője volt, a dorne-iak pedig nem szívesen hagyták kárba veszni a vizet. De nem sokon múlott. Nem is apja csókjaitól vagy rekedt hangjától lábadt könnybe a szeme, hanem az erőfeszítéstől, mellyel talpra állt, noha lába remegett – a köszvénytől feldagadt és begyulladt ízületei biztosan sajogtak. A szeretete tartotta talpon. A hite.

Hisz bennem. Nem fogom cserben hagyni.

Heten indultak útnak hét dorne-i homoki paripán. Kevesebben ugyan mindig gyorsabban haladnak, mint többen, Dorne örököse azonban nem lovagolhatott egyedül. Vele tartott az istenkegyi Ser Homok Daemon, a fattyú; ő egykor Oberyn herceg fegyverhordozójaként szolgált, most pedig Arianne felesküdött pajzsaként. Két napdárdai merész ifjú lovag, Joss Hood és Garibald Shells is felajánlotta neki a kardját. A Vízkertekből hét hollót vittek magukkal gondozójukkal, egy magas, fiatal legénnyel együtt. Őt Nate-nek hívták, de olyan régóta dolgozott már a madarakkal, hogy mindenki csak Tollasként ismerte. És mivel egy hercegnőnek hölgyi kíséret is dukál, elkísérte őt a csinos Jayne Ladybright és a tizennégy esztendős vadóc lány, Homok Elia is.

Észak-északnyugat felé vették az irányt: pusztákat, sivár síkságokat és fakó sivatagokat szeltek át Kísértethegy, a Toland-ház erődjének irányába, ahol már várt rájuk a hajó, amely majd átviszi őket a Dorne-i-tengeren.

„Mindig küldj hollót, ha megtudsz valamit” – mondta neki Doran herceg, – „de csak arról számolj be, amiről biztosan tudod, hogy igaz. Ködben botorkálunk, miközben folyamatosan pletykák, hazugságok és utazók mendemondái környékeznek meg bennünket. Nem cselekszem, míg biztosan meg nem tudom, mi folyik itt.”

Háború dúl – gondolta Arianne, – és ezúttal Dorne sem marad ki belőle.

„Halál és pusztulás közeleg” – figyelmeztette őket Homok Ellaria, mielőtt ő maga is elhagyta Doran herceg udvarát. – „Ideje, hogy a kis kígyóim szétszóródjanak, így talán túlélik a vérengzést.” – Ellaria Ördögligetbe, apja várába tartott, és magával vitte alig hétéves lányát, Lorezát is. Dorea a Vízkertekben maradt, száz másik gyerek között. Obellát Napdárdára tervezték elutaztatni, ahol majd pohárnokként szolgál Manfrey Martell várnagy feleségénél.

Homok Elia pedig, aki a legidősebb volt Oberyn herceg és Ellaria négy lánya közül, Arianne-nal tartott a Dorne-i-tenger túlpartjára.

„Hölgykísérőként, nem testőrként” – kötötte határozottan a lány lelkére az anyja; a többi Homokkígyóhoz hasonlóan azonban Elia is maga szabta ki saját szerepét.

A sivatagon két hosszú nap és csaknem két éjszaka alatt tudtak átkelni; közben háromszor kellett megállniuk, hogy új lovakat nyergeljenek. Az út magányosan telt Arianne számára, mivel jobbára idegenek vették körül: Elia ugyan az unokatestvére volt, de félig még gyermek, Homok Daemon pedig… kettejük viszonya sosem lett újra a régi, mióta apja visszautasította Istenkegy fattyának leánykérését. Akkor még csak fiú volt, ráadásul fattyú születésű, nem lett volna illő hitvese Dorne egyik hercegnőjének. Tudhatta volna. És nem is én akartam így, hanem apám. A többi útitársát alig ismerte.

Hiányoztak neki a barátai: Drey, Garin és az ő édes Foltos Sylvája egészen kiskora óta részei voltak az életének, mi több, közeli bizalmasai, akikkel megoszthatta álmait és titkait, akik elűzték bánatát, és segítettek neki szembenézni félelmeivel. Egyikük ugyan elárulta őt, de neki akkor is mindhárman hiányoztak. Az én hibám volt. Arianne szervezte be őket a cselszövésébe, Myrcella elszöktetésébe és királynővé koronázásába – a lázadásba, amellyel meg akarta kötni apja kezét. Valakinek azonban eljárt a szája, így a terv meghiúsult. Az ügyetlen kis összeesküvése végül eredmény nélkül zárult, leszámítva azt, hogy szegény Myrcellának arca épségébe, Ser Arys Oakheartnak pedig az életébe került.

A lovag is hiányzott Arianne-nak, méghozzá jobban, mint azt ő valaha is gondolta volna. Őrülten belém szeretett – állapította meg magában, – én azonban mindig is csupán kedveltem. Kihasználtam az ágyamban, kihasználtam a cselszövésben, elfogadtam tőle a szerelmét, elvettem a becsületét, mindezekért cserébe pedig csak a testemet adtam neki. Végül nem tudott együtt élni azzal, amit tettünk. Máskülönben miért rohant volna az ő fehér lovagja egyenesen Areo Hotah alabárdjába, miért halt volna meg úgy? Ostoba, önfejű kislány voltam, úgy játszottam a hatalmasok játszmáját, mint az iszákos, aki kockaasztalhoz téved.

Drágán megfizetett az ostobaságáért. Dreyt a világ másik végébe, Norvosra küldték, Garint két évre Tyroshba száműzték, az édes, buta, mosolygós Sylváját pedig hozzáadták Eldon Estermonthoz, egy férfihoz, aki a nagyapja is lehetett volna. Ser Arys az életével fizetett, Myrcella pedig egyik fülével.

Csupán Ser Gerold Dayne-nek sikerült sértetlenül megúsznia. Éjcsillag. Ha Myrcella lova nem hőköl hátra az utolsó pillanatban, a lovag kardja felnyitotta volna a lányt melltől derékig ahelyett, hogy csak a fülét vágja le. Dayne volt Arianne legsúlyosabb bűne, az, amelyiket a legjobban bánta: az ő elfuserált kis összeesküvését az Éjcsillag egyetlen kardcsapással bemocskolta és összevérezte. Ha az istenek kegyesek, Homok Obara mostanra már sarokba szorította hegyi rejtekében, és végzett vele.

Ezt Daemonnak is elmondta az első este, miközben letáboroztak.

– Légy óvatos az imáiddal, hercegnő – felelte rá a férfi. – Éppolyan könnyen megeshet, hogy az Éjcsillag végez Obara úrnővel.

– De vele ment Areo Hotah is. – Doran herceg őrségének parancsnoka egyetlen csapással intézte el Ser Arys Oakheartot, pedig a Királyi Testőrség lovagjait a királyság legjobbjaiként tartották számon. – Nincs ember, aki megállná a helyét Hotah-val szemben.

– Az volna hát az Éjcsillag? Ember? – Ser Daemon elfintorodott. – Egy ember se tette volna azt, amit ő művelt Myrcella hercegnővel. Ser Gerold sokkal inkább vipera, mint néhai nagybátyád volt valaha. Oberyn herceg észrevette a méregfogait, többször szóvá is tette őket. Csak az a kár, hogy sosem szánta rá magát, hogy megölje őt.

Méregfogak – gondolta Arianne. Igen, voltak neki. Csakhogy a gazdájuk csinos volt, így aztán könnyen lóvá tette őt. Az Éjcsillag fagyos és könyörtelen volt, de közben olyan délceg, hogy a hercegnő a róla keringő történetek felét sem hitte el. A jóképű férfiak mindig is a gyengéi voltak, különösen a sötétszívűek és veszélyesek. Nem, az rég volt, akkor még kislány voltam – mondogatta magának. Most már felnőtt nő vagyok, atyám lánya. Megtanultam a leckét.

Ahogy másnap hajnalodott, egyből felkerekedtek. Homok Elia lovagolt elöl, fekete hajfonata lobogott utána, ahogy vágtatott a dombok felé, keresztül a száraz, töredezett talajú pusztán. A lány élt-halt a lovakért, talán ezért is emlékeztetett rájuk oly gyakran a szaga – az anyja nagy bosszúságára. Arianne néha megsajnálta Ellariát: négy lánya volt, és mind a négyen az apjukra ütöttek.

A többi útitársa nyugodtabb tempóban haladt. A hercegnő egyszer csak Ser Daemon mellett találta magát, amiről eszébe jutottak közös lovaglásaik fiatalabb korukból, melyek gyakran öleléssel végződtek. Mikor azon kapta magát, hogy lopva oda-odapillant a magas, daliás férfira, emlékeztetnie kellett rá magát, hogy ő Dorne örököse, Ser Daemon pedig nem több neki egy pajzsnál.

– Mondj el mindent, amit erről a Jon Conningtonról tudsz – szólt végül a lovaghoz parancsoló hangon.

– Connington halott – felelte Homok Daemon kurtán. – A Vitatott Földeken halt meg. Azt beszélik, az ital végzett vele.

– Tehát egy halott iszákos vezeti azt a sereget?

– Lehet, hogy ez a Jon Connington annak a fia. Vagy csak valami elmés zsoldos, aki felvette egy halott ember nevét.

– Vagy az illető nem is halt meg. – Lehetséges, hogy Connington ennyi éven keresztül halottnak tettette magát? Ahhoz apjáéhoz mérhető türelemre lett volna szükség. Ettől a gondolattól nyugtalanság fogta el: veszedelmes lehet olyasvalakivel egyezséget kötni, aki ennyire körmönfont. – Milyen volt Connington, mielőtt… mielőtt meghalt?

– Még kisfiú voltam Istenkegyen, mikor száműzték. Nem ismertem.

– Akkor mondd el, miket meséltek róla mások.

– Ahogy a hercegnőm parancsolja. Connington Griff-fészek ura volt, mikor még érdemes volt egyáltalán annak az ura lenni. Rhaegar herceg fegyverhordozója volt, legalábbis az egyik. Később pedig társa és jó barátja. Az Őrült Király megtette Segítőjének Robert lázadása alatt, de vereséget szenvedett a kőszentélynél, a Harangok Csatájában, ráadásul Robert kicsúszott a kezei közül. Aerys király ekkor nagy haragra gerjedt, és száműzte őt. Száműzetésében is halt meg.

– Vagy nem. – Ezt már mind elmesélte neki apja. Lennie kell még valaminek. – Ezek csupán a tettei. Már mindet hallottam. Milyen ember volt? Őszinte és becsületes, vagy haszonleső és kapzsi, netán büszke?

– Büszke, egészen biztosan. Még arrogánsnak is nevezhető. Rhaegarnak hűséges barátja volt, de másokkal igen csípősen viselkedett. Robert volt a hűbérura, de azt beszélték, Conningtont nagyon is bosszantotta, hogy efféle urat kell szolgálnia. Robert már akkor is hírhedten odavolt a borért és a szajhákért.

– Akkor gondolom, Jon nagyúr nem kért a szajhákból.

– Ilyet nem állítanék. Vannak, akik egész életükben titkolják a szajházást.

– Volt felesége, szeretője?

Ser Daemon vállat vont.

– Nem hallottam, hogy lett volna.

Ez is aggasztó volt. Ser Arys Oakheart megszegte az esküjét, csak hogy megkaphassa őt – azonban nem tűnt úgy, hogy hasonló eszközökkel Arianne Jon Conningtonra is tudna hatni. Vajon elbírok egy ilyen férfival, ha csak a szavaimat használhatom?

A hercegnő ezután csendben maradt, és azon töprengett, vajon mi várja majd az út végén. Aznap este, miután letáboroztak, bemászott a sátorba, melyen Jayne Ladybrighttal és Homok Eliával osztozott, és kihúzta ruhaujjából a pergamenlapot, hogy ismét elolvassa a rajta lévő írást.

Doran hercegnek a Martell-házból

Reménykedem benne, hogy emlékszel rám. Jól ismertem a húgodat, sógorodnak pedig hű szolgája voltam. Elvesztésük éppoly fájó nekem, mint neked. Nem haltam meg, és a húgod fia sem. Őt elrejtettük, hogy megóvjuk, bujdosásának azonban vége. Sárkány tért haza Westerosra, hogy visszavegye, ami születésétől fogva őt illeti, és hogy bosszút álljon apjáért és anyjáért. Elia hercegnő nevében fordulok most Dorne-hoz. Kérlek, ne hagyj minket cserben!

Jon Connington

Griff-fészek ura és az Igaz Király Segítője

Arianne háromszor is elolvasta a levelet, majd összetekerte, és visszadugta ruhaujjába. „Sárkány tért haza Westerosra”, de nem az a sárkány, amelyikre apám számított. Connington említést sem tett Viharbanszületett Daenerysről… sem pedig Quentyn hercegről, Arianne bátyjáról, akit apjuk a sárkánykirálynőhöz küldött. A hercegnőnek eszébe jutott a beszélgetés apjával, mely végén Doran herceg a kezébe nyomta az ónix cyvasse-bábut, majd rekedt hangon, suttogva elárulta neki a tervét.

„Hosszú és veszélyes utazás, melynek végén bizonytalan fogadtatás vár rájuk” – mondta akkor. „Neki kell elhoznia számunkra szívünk vágyát.” „Bosszú. Igazság. Tűz és vér.”

Tüzet és vért kínált nekik Jon Connington is, már ha csakugyan ő volt az. Vagy mégsem azt?

„Zsoldosokat hoz magával, de sárkányokat nem” – közölte vele Doran herceg aznap este, mikor megjött a holló a levéllel. – „Az Arany Kompánia a legnagyobb és legerősebb a szabad kompániák közül, de még tízezer zsoldos sem remélheti, hogy meghódíthatja a Hét Királyságot. Elia fia… sírnék örömömben, ha megtudnám, hogy valami megmaradt a húgomból, de mi bizonyítja, hogy a fiú csakugyan Aegon?” – elcsuklott a hangja, miközben ezt kimondta. – „Hol vannak a sárkányok? Hol van Daenerys?” – kérdezgette, Arianne azonban jól tudta, valójában azt kérdezi magában: „Hol van a fiam?”

Már a Csontúton és a Herceghágón is állomásozott egy-egy dorne-i sereg: a katonák ücsörögtek, lándzsát hegyeztek, páncélt fényesítettek, kockáztak, ittak és feltehetően civakodtak is, számuk pedig napról napra fogyatkozott, miközben várták, hogy Dorne hercege a Martell-ház ellenségeire engedje őket. A sárkányokra várnak. Tűzre és vérre. Rám.  Arianne egyetlen szavába került volna csupán, és az a két sereg azon nyomban megindul… feltéve, hogy az a szó a „sárkány”. Hogyha azonban csak annyit üzent volna, hogy „háború”, Yronwood és Fowler nagyurak seregei egy tapodtat sem mozdulnak. Ha Dorne hercegére egy valami igaz volt, akkor az a körmönfontság: nála a „háború” azt jelentette, „várj!”.

A harmadik nap délelőttjén felsejlett előttük Kísértethegy, majd ahogy közeledtek hozzá, a vár mészfehér falai egyre jobban elütöttek a mögötte terülő Dorne-i-tenger mélykékjétől. A sarkokon álló négyszögletes bástyákon a Toland-ház aranyszínű zászlói lobogtak, rajtuk a saját farkába harapó zöld sárkánnyal; a roppant központi csarnok tetejéről pedig a Martellek napkorongja és lándzsája lengedezett dacosan a szélben, arany, vörös és narancssárga színekben.

A hollók már előttük megérkeztek, így Toland úrnő tudott az érkezésükről. A várkapuk nyitva álltak, és Arianne-ék látták, ahogy Nymella legidősebb lánya és annak intézője kilovagol rajtuk. Valena Toland magas volt és szenvedély sütött belőle, izzó vörös haja a vállát verdeste, ahogy haladt feléjük. Mikor a domb tövében találkoztak, Valena odakiáltott Arianne-nak:

– Hát megérkeztetek végre? Milyen lassúak azok a lovak?

– Elég gyorsak, hogy lehagyjanak titeket a kapukig!

– Azt majd meglátjuk! – Valena megfordította jókora, vörös csődörét, és megsarkantyúzta.

Azzal kezdetét vette a verseny: végigviharzottak a domb tövében fekvő falu poros főútján; a falusiak és csirkéik egyaránt alig győztek félreugrani előlük. Mire sikerült vágtára bírnia a lovát, Arianne már három lóhossznyival Valena mögött volt, a lejtő felére azonban egy hosszra faragta le hátrányát. A kapuőrségtől tíz méterre már fej fej mellett haladtak, ám a célegyenes előtt öt méterrel a mögöttük gomolygó porfelhőből hirtelen előtört fekete kancacsikóján Homok Elia, és mindkettejüket maga mögé utasította.

– Félig ló vagy, leányom? – kérdezte kacagva Valena már az udvaron. – Hercegnőm, hát egy istállóslány kísért téged ide?

– Elia vagyok – mutatkozott be neki a lány. – A Lándzsakisasszony.

Akárki is adta neki ezt a nevet, van miért felelnie. Persze igen jó eséllyel maga Oberyn herceg volt az – a Vörös Vipera pedig egész életében csak saját magának felelt.

– A kopjaforgató leány – fordult oda hozzá Valena. – Igen, hallottam már rólad. Mivel te értél be elsőnek, téged ért a megtiszteltetés, hogy megitathatod és megkötheted a lovakat.

– Aztán pedig keresd fel a fürdőt! – tette hozzá Arianne hercegnő. Eliát tetőtől talpig kosz és krétapor borította.

Aznap Arianne és lovagjai Nymella úrnővel és lányaival vacsoráztak a vár főcsarnokában. Teora, a fiatalabbik Toland-lány ugyan nővéréhez hasonlóan vörös hajú volt, más tekintetben azonban nem is különbözhetett volna jobban Valenától. Alacsony volt és testes, és olyan félénk, hogy akár némának is elment volna. Láthatóan jobban érdekelte a fűszeres marha meg a mézes kacsa, mint az asztalnál ülő jóképű lovagok, és vélhetően megelégedett azzal, hogy nemes anyja és nővére beszél a Toland-ház nevében.

– Csak azokat a mendemondákat hallottuk, amelyeket ti is Napdárdán – közölte velük Nymella úrnő, miközben egy felszolgálója bort töltött a poharaikba. – A Harag-foknál partra szállt egy csapat zsoldos, több vár ostrom alatt áll, párat el is foglaltak, a termést pedig elkobozták vagy felégették. Hogy honnan jöttek és kik ezek az emberek, senki sem tudja biztosan.

– Eleinte azt hallottuk, kalózok és kalandorok – vette át a szót Valena. – Aztán azt, hogy az Arany Kompánia az. Most pedig azt beszélik, Jon Connington, az Őrült Király Segítője tért vissza a sírból, hogy visszavegye, ami őt illeti. Akárki is legyen az, a Griff-fészket már bevette. Esőházat, Varjúfészket, Fátyolerdőt, még Zöldkőt is a szigeten… mind elfoglalták.

Arianne-nak egyből édes Foltos Sylvája jutott eszébe.

– Kinek kellene Zöldkő? Volt ott egyáltalán csata?

– Mi nem hallottuk, hogy lett volna, de az összes történet zavarossá válik, mire eljut hozzánk.

– Tarth is elesett, mondják valami halászok – folytatta Valena. – Most már a Harag-fok jórésze és a Lépőkövek fele ezeké a zsoldosoké. Egyesek azt is beszélik, hogy harci elefántokat láttak az esőerdőben.

– Elefántokat? – Arianne-nak fogalma sem volt, mire vélje ezt. – Biztos vagy benne? Nem sárkányokat?

– Elefántokat hát – erősítette meg Nymella úrnő.

– A Törött Karnál pedig krakenek tanyáznak és rántják a mélybe a szétroncsolt gályákat – folytatta Valena. – A mesterünk azt mondja, a vér vonzotta őket a felszínre. A víz tele van holttestekkel, néhányat a partra is mostak a hullámok. És még a felét sem mondtam el. A Kínzó Révében berendezkedett egy új kalózkirály, aki a Vizek Urának nevezi magát. Valódi hadihajói vannak, három ágyúsoros monstrumok. Bölcs döntés volt, hogy nem tengeren jöttetek. Mióta a Redwyne-flotta átkelt a Lépőköveken, nemcsak hogy az ottani vizek, de még azoktól északra a Tarth-i-szoros és a Hajótörő Öböl is hemzsegnek a furcsa vitorláktól: myriektől, lysiektől, volantisiaktól. Még fosztogatók is akadnak a Vas-szigetekről. Ők valamennyien a Dorne-i-tengerre hajóztak, hogy aztán a Harag-fok déli partján szálljanak partra. Találtunk neked egy jó gyors hajót, ahogy atyád parancsolta, de még így is… légy óvatos!

Hát igaz. Arianne szeretett volna még öccse felől kérdezni, apja azonban nyomatékosan megkérte, hogy vigyázzon a szavakkal. Ha ezekkel a hajókkal nem Quentyn és a sárkánykirálynője tért vissza, jobbnak látta, ha meg sem említi a dolgot. Öccse rabszolga-öbölbeli küldetéséről csupán apjuk és annak néhány legfőbb bizalmasa tudott. Ha Quentyn lenne az, biztosan elhozta volna Daeneryst Dorne-ba. Miért tett volna kockára mindent azzal, hogy a Harag-foknál száll partra, a viharurak földjén?

– Veszélyben van Dorne? – kérdezte nyugtalanul Nymella úrnő. – Be kell vallanom, valahányszor meglátok egy ismeretlen vitorlát, a szívem a torkomban dobog. Mi lesz, ha ezek a hajók délnek fordulnak? A Toland-erők jórésze Yronwood nagyúrral van a Csontúton. Ki védi meg Kísértethegyet, ha ezek az idegenek kikötnek a partjainkon? Hívjam haza a katonáim?

– Az embereidre ott van most szükség, ahol vannak, úrnőm – próbálta megnyugtatni Homok Daemon. Erre Arianne gyorsan bólintott egyet. Tudta jól, bármilyen más tanács hatására Yronwood nagyúr serege könnyedén szétfoszolhat, mint egy ósdi faliszőnyeg: a csapatok egytől egyig hazarohanhatnak, hogy védjék földjüket a feltételezett ellenséggel szemben, aki talán meg sem jön.

– Mihelyst kiderül, hogy ezek az emberek barátok-e vagy ellenségek, atyám tudni fogja, mit kell tennünk – mondta a hercegnő.

Ekkor váratlanul a puha, kerek képű Teora rájuk emelte szemét, amellyel addig az asztalon lévő tortát bűvölte.

– Sárkányok is jönnek.

– Sárkányok? – hitetlenkedett a lány anyja. – Teora, ne bolondozz!

– Nem bolondozom. Tényleg jönnek.

– Mégis honnan tudhatnád te ezt? – kérdezte Teorától nővére érezhető megvetéssel a hangjában. – Valami kis álmodban láttad talán?

Teora erre kurtán bólintott, álla megremegett.

– Táncoltak. Az álomban. És amerre táncoltak a sárkányok, ott az emberek meghaltak.

– A Hét óvjon bennünket! – Nymella úrnő ingerülten fújtatott. – Ha nem ennél annyi süteményt, nem álmodnál ilyesmiket! Nem valók neked az édességek ebben a korban, amikor egyébként is úgy ingadozik a nedveid egyensúlya! Toman mester szerint…

– Gyűlölöm Toman mestert! – fakadt ki Teora, azzal felpattant az asztaltól, és elviharzott; anyjára hárult, hogy bocsánatot kérjen miatta a vendégektől.

– Légy vele elnézőbb, úrnőm – mondta erre Arianne. – Emlékszem, én milyen voltam ennyi idősen. Biztos vagyok benne, hogy atyám akkor minden reménnyel felhagyott velem kapcsolatban.

– Ezt én is tanúsítom – szólt közbe Ser Daemon, majd kortyolt egyet a poharából. – Feltűnt, hogy Toland-ház zászlaján egy sárkány van.

– Úgy van, egy sárkány, amely a saját farkába harap – vágta rá Valena. – Még Aegon Hódításának idejéből származik. Itt nem sikerült hódítaniuk. Aegon meg a húgai mindenhol máshol porrá égették ellenségeiket, mi azonban már előttük felégettük a vidéket. Csak kő és homok maradt errefelé, mire megérkeztek. A sárkányaik meg csak körbe-körbe röpködtek, és saját farkuk felé kapdostak más eledel híján, míg végül össze nem akadt a két végük.

– Elődeink kivették a részüket az ellenállásból – folytatta büszkén Nymella úrnő. – Bátor tetteket vittek véghez, és sok bátor ember adta életét. Házunk egykori mesterei mindent lejegyeztek az utókor számára. Vannak könyveink, ha a hercegnőm szeretne többet is megtudni.

– Majd talán valamikor máskor – felelte Arianne.

Aznap éjjel, miközben Kísértethegy szunnyadt, a hercegnő csuklyás köpönyeget öltött a hideg ellen, és a vár bástyáit kezdte róni, remélve, hogy ettől majd kitisztul a feje. Épp egy mellvédnek dőlve fürkészte a tengert, melyen a Hold ringatózott, mikor Ser Daemon rátalált.

– Hercegnőm, ágyban volna már a helyed.

– Ez rád is igaz. – Arianne megfordult, hogy megnézze magának a férfit. Csinos arc – állapította meg. A fiú, akit ismertem, mostanra jóképű férfivá érett. A lovag szemei olyan kékek voltak, mint a sivatag feletti ég, haja pedig világosbarna, akár a homok, melyen átkeltek idefele jövet. Rövidre nyírt szakálla jól követte vékony, ám jellegzetes állkapcsa vonalát, a mosolygáskor megjelenő gödröcskéket azonban nem takarta el egészen. Mindig is odavoltam a mosolyáért.

Istenkegy fattya Dorne egyik legkiválóbb kardforgatója volt, ami el is várható Oberyn herceg egykori fegyverhordozójától, akit ráadásul maga a Vörös Vipera ütött lovaggá. Egyesek azt beszélték, hogy szeretője is volt Oberynnek, noha ezt sohasem Ser Daemon előtt tették. Arianne nem tudta eldönteni, ez igaz-e, vagy sem – azt viszont biztosan tudta, hogy a lovag neki volt a szeretője: tizennégy évesen a hercegnő neki adta szüzességét. Daemon sem volt sokkal idősebb nála, így első szeretkezéseik amilyen hevesek, olyan esetlenek is voltak. Mégis kellemesek.

Legcsábítóbb mosolyát szegezte a férfinak.

– Akár egy ágyban is aludhatnánk.

Ser Daemon arca azonban kifejezéstelen maradt.

– Már elfelejtetted, hercegnőm? Fattyú születésű vagyok. – Megfogta Arianne kezét. – Ha nem vagyok méltó ehhez a kézhez, hát hogy is lehetnék méltó a puncidhoz?

A hercegnő erre elrántotta a kezét.

– Ezért pofont érdemelnél.

– Az arcom a tied. Tégy vele, amit akarsz.

– Úgy látszik, amit én akarok, azt te nem. Hát legyen. Inkább beszélgessünk: lehetséges, hogy valóban Aegon herceg az?

– Aegont Gregor Clegane kitépte Elia karja közül, majd falhoz csapta a fejét. – felelte a lovag. – Ha Connington nagyúr hercegének törött a koponyája, akkor hajlandó vagyok elhinni, hogy Aegon Targaryen visszatért a sírból. Máskülönben nem. A fiú szerepet játszik csupán, a színdarabot pedig egy zsoldos írta, hogy támogatókat szerezzen magának.

Apám is ettől tart.

– Ha azonban mégsem így van… ha a zsoldos valóban Jon Connington, a fiú pedig Rhaegar fia…

– Abban reménykedsz, hogy az, vagy hogy nem az?

– Nekem… apámnak nagy örömet okozna, ha kiderülne, hogy Elia fia mégis életben van. Nagyon szerette a húgát.

– Rád vagyok kíváncsi, nem az apádra.

Vagy úgy.

– Hétéves voltam, mikor Elia meghalt. Azt mondják, egyszer a kezembe fogtam Rhaenys lányát, de túl fiatal voltam, hogy most emlékezzek rá. Aegon idegen volna nekem, akár ő az, akár nem. – Szünetet tartott. – Rhaegar húgát kerestük, nem a fiát. – Apja beavatta Ser Daemont a tervbe, mikor megbízta őt lánya védelmezésével, így Arianne vele legalább mindent megoszthatott. – Jobb’ szerettem volna, ha Quentyn tér vissza.

– Vagy úgy – mondta erre kurtán a lovag. – Jó éjszakát, hercegnőm! – köszönt el, azzal meghajolt, sarkon fordult, és ott hagyta Arianne-t a bástyán.

Ezt mégis hogy értette? – gondolta Arianne, miközben az elsétáló Ser Daemont követte szemével. Miféle nővér volnék, ha nem akarnám, hogy az öcsém hazatérjen? Való igaz, évekig neheztelt Quentynre, amíg azt hitte, apjuk őt akarja megtenni örökösévé, de azóta kiderült, hogy mindez csupán félreértés volt. Arianne volt Dorne örököse, erre apjuk a szavát adta, Quentynnek pedig ott volt leendő sárkánykirálynője, Daenerys.

Napdárdán volt egy festmény, amely azt a Daenerys hercegnőt ábrázolta, aki egykor Dorne-ba érkezett, hogy hozzámenjen Arianne egyik felmenőjéhez. Arianne órákig is képes volt bámulni ezt a portrét fiatalabb korában, mikor még csak az ifjú hölggyé cseperedés küszöbén álló, kövérkés, ám lapos mellű kislány volt, aki minden este imádkozott az istenekhez, hogy tegyék őt széppé. Száz éve egy Daenerys Targaryen békét hozott Dorne-ba. Most egy másik háborút hoz, és az öcsém lesz királya és hitvese. Quentyn király. Miért hangzott ez ennyire sután?

Majdnem olyan suta volt, mint amilyen látványt nyújtott volna Quentyn sárkányháton. Öccse elszánt volt, illem- és kötelességtudó, de unalmas. Az arca pedig annyira, de annyira jellegtelen. Arianne megkapta az istenektől a szépséget, melyért fohászkodott, Quentyn viszont feltehetően mást kívánt tőlük: feje túlméretezett és szögletes alakú volt, haja színe akár a megszáradt sáré, válla pedig meggörnyedt; ráadásul a fiú középtájon igen terebélyes volt. Túlságosan hasonlít atyánkra.

– Szeretem az öcsémet – mondta Arianne más hallgatóság híján a Holdnak, noha az igazat megvallva alig ismerte Quentynt. A fiú gyámapja az Yronwood-házból való Anders nagyúr volt, a Vérherceg, Ormond Yronwood nagyúr fia és Edgar nagyúr unokája. Arianne hallott a párbajról, melyet Oberyn nagybátyja vívott Edgarral még fiatalkorában, és amely során megsebesítette Yronwood nagyurat. Mikor a seb elüszkösödött, és Edgar belehalt, az emberek mérgezett pengére gyanakodtak – ekkor ragadt Oberynre a „Vörös Vipera” név. Az Yronwoodok ősi család voltak, büszkék és nagyhatalmúak: a rhoyne-iak hódítása előtt Dorne több mint fele az ő királyságukhoz tartozott – ehhez képest a Martell-ház birtokai eltörpültek akkoriban. Egészen bizonyosan vérre menő belviszály és lázadás követte volna Edgar nagyúr halálát, ha Doran herceg nem cselekszik azonnal: a Vörös Viperát Óvárosba, onnan pedig a Keskeny-tengeren túlra, Lysbe küldte (tulajdonképpen száműzte őt, noha ezt senki sem merte kimondani); idővel pedig bizalma jeléül Anders nagyúr gyámsága alá adta Quentyn fiát. Ez gyógyírt jelentett a Napdárda és az Yronwoodok közti sérelmekre, azonban új ellentétet szított Quentyn és a Homokkígyók között. Ami pedig Arianne-t illeti, hozzá mindig is közelebb álltak unokatestvérei, mint tőle távol élő öccse.

– Mindezek ellenére összeköt a vérünk – suttogta. – Hát persze, hogy szeretném, hogy hazajöjjön az öcsém. Nagyon is. – A tenger felől érkező szélben libabőrösödni kezdett a karja, így összehúzta magán köpönyegét, és elindult lefeküdni.

A hajót, amelyről Toland úrnő beszélt, Vándornak hívták. Mikor kihajóztak a reggeli dagállyal, látták, hogy az istenek kegyesek voltak: a tenger nyugodtan terült előttük. Az út során a szél is kedvezett nekik, azonban még így is egy nap és egy éjszaka kellett az átkeléshez. Jayne Ladybright tengeribeteg lett, és az út nagy részében hányt, amivel nem egyszer sikerült megnevettetnie Homok Eliát.

– Valakinek el kellene fenekelnie ezt a gyereket – szólt egyik alkalommal Joss Hood. Ezt Elia is meghallotta.

– Már majdnem felnőtt nő vagyok, ser – mondta a lovagnak gőgösen. – De hagyom, hogy elfenekelj… feltéve, ha előbb sorompóba szállsz velem, és kiütsz a nyeregből.

– Épp hajón vagyunk, lovak pedig sehol – felelte Joss.

– Ráadásul hölgyeknek semmi keresnivalójuk a sorompóban – tette hozzá határozottan Ser Garibald Shells, aki sokkalta komolyabb és illedelmesebb fiatalember volt társánál.

– Nekem van, én a Lándzsakisasszony vagyok.

Arianne ekkor megelégelte a hallottakat.

– Lehet, hogy lándzsa vagy, de kisasszony, az semmiképp. Most pedig menj a kabinodba, és maradj is ott, amíg ki nem kötünk!

Ezt az esetet leszámítva az átkelés eseménytelen volt. Alkonyat tájékán megláttak egy gályát a messzeségben, a hajó azonban tőlük elfelé haladt fel-le járó evezőivel, és rövidesen a távolba is veszett. Arianne cyvasse-ozott egyet Ser Daemonnal, majd Garibald Shellsszel is, de valamiért mindkét játszmát elveszítette. Ser Garibald volt olyan kedves, hogy azt mondja neki, becsülettel helytállt, Daemon azonban kigúnyolta:

– Vannak más bábuid is a sárkányon kívül, hercegnőm. Próbálj meg néha azokkal is lépni.

– Szeretem a sárkányt. – Arianne most legszívesebben letörölte volna a férfi mosolyát egy pofonnal… vagy esetleg egy csókkal. Ser Daemon csinosságával csak önelégültsége vetekedhetett. Dorne összes lovagja közül ugyan miért őt választotta atyám testőrömnek? Ismeri a közös múltunkat. – De ez csak egy játék. Mesélj inkább Viserys hercegről!

– A Kolduskirályról? – Úgy tűnt, Ser Daemont meglepte a kérés.

– Mindenki azt mondja, Rhaegar herceg gyönyörű volt. Viserys is az volt?

– Gondolom, igen. Végül is Targaryen volt. Én ugyan sosem láttam.

A titkos paktum, melyben Doran herceg annyi éven át bízott, Arianne és Viserys herceg egybekelését írta elő, nem pedig Quentynét és Daenerysét. Az egyezség azonban semmissé vált, mikor a herceget megölték a Dothraki-tengeren. Egy fazék olvadt arany lett a koronája. – Egy dothraki khal végzett vele. A sárkánykirálynő férje.

– Igen, így hallottam én is. Hát aztán?

– Mégis… miért hagyta Daenerys, hogy megtegye? Viserys a bátyja volt, senki más nem maradt a vérvonalából.

– A dothrakik barbár népség. Ki tudja, kit miért ölnek meg… Meglehet, hogy Viserys rossz kézzel törölte a hátsó felét.

Meglehet – gondolta Arianne. Vagy talán Daenerys rájött, hogy amint a bátyja koronát kap és feleségül vesz engem, ő arra ítéltetik, hogy egész hátralévő életét lószagú sátrakban töltse.

– Daenerys az Őrült Király lánya. – szólalt meg végül. – Honnan tudhatjuk, hogy…

– Nem tudhatjuk – vágott a szavába Ser Daemon. – Csak reménykedhetünk benne.