2017. június 8., csütörtök

A tél szelei - Arianne II

.mobi .epub
eredeti szöveg (georgerrmartin.com)

Omladozó kő őrtornyok sorakoztak végig a Harag-fok déli partja mentén; még réges-régen építették őket, hogy legyen honnan figyelni a tengeren lopakodó dorne-i fosztogatókat. Köréjük később falvak nőttek, melyek közül néhány azóta várossá burjánzott.
A Vándor Siratóvárosban kötött ki, ahol egykor az Ifjú Sárkány holtteste három napot időzött, mielőtt folytatta hazaútját Dorne-ból. A város zömök palánkfalain még mindig Tommen király szarvasos-oroszlános zászlói lobogtak – ebből ítélve itt legalábbis még a Vastrón parancsolt. „Óvatosan a szavakkal” – figyelmeztette Arianne a társait, mikor elhagyták a fedélzetet. „A legjobb az volna, a Királyvárban meg sem tudnák, hogy átkeltünk itt.” Ha netán levernék Connington nagyúr felkelését, igen terhelő volna Dorne-ra nézve, ha kiderülne, hogy Arianne-t elküldték egyezséget kötni a Griff-fel és trónkövetelőjével. Ez is egyike volt a leckéknek, melyeket apja minden erejével igyekezett a fejébe vésni: „gondosan válassz oldalt, és csak akkor, ha van esélye a győzelemre”.
Minden gond nélkül találtak eladó lovakat, noha az áruk a tavalyi ötszöröse volt. „Öregek már, de megbízhatóak” – állította az istállós. „Viharvégről innen nem találtok náluk jobbat. A Griff katonái lefoglalnak mindent, amit találnak. Lovat, öszvért, még az ökröt is. Van, amelyik firkant valamit egy papírlapra, ha fizetséget kértek, de olyan is, aki menten felvágná a hasatok, és a beleteket nyomná a kezetekbe. Ha ilyennel találkoztok, vigyázzatok a szátokra, és adjátok őket át neki.”
A város elég nagy volt, hogy megférjen benne három fogadó is. Közös helyiségükben hemzsegtek a pletykák, így Arianne mindegyikbe küldött valakit, hátha megtud valami újat. A Törött Pajzsban Homok Daemonnak azt mesélték, hogy tengeri rablók leégették és kifosztották az Ember-sziget nagy szentélyét, a szűz-szigeti anyaházból pedig vagy száz ifjú növendéket hurcoltak el rabszolgának. A Fajankóban Joss Hood megtudta, hogy mintegy ötven siratóvárosi férfi és fiú indult északnak, hogy csatlakozzanak Jon Connigtonhoz Griff-fészekben, köztük az ifjú Ser Addam, az öreg Whitehead nagyúr fia és örököse. A találó nevű Dülöngélő Dorne-iban pedig Tollas állítása szerint azt motyogták, hogy a Griff kivégeztette Vörös Ronnet bátyját és megerőszakolta szűz húgát, Ronnet pedig állítólag már siet is délre, hogy bosszút álljon a családját ért veszteségért és becstelenségért.
Aznap este Arianne elküldte első hollóját Dorne-ba, hogy beszámoljon apjának mindarról, amit láttak és hallottak. Másnap reggel aztán – ahogy a felkelő Nap első sugarai ferdén Siratóváros csúcsos háztetőire és girbegurba sikátoraira estek – továbbálltak északnak, Köderdő felé. Délelőtt, miközben zöld mezőkön és kis falvakon keresztül vezetett az útjuk, szemerkélni kezdett az eső. Bár egyelőre nem láttak csatára utaló jelet, a keréknyomoktól barázdált úton csak szembejövőkkel találkoztak, a falubeli asszonyok pedig gyanakvóan méregették őket, és magukhoz rendelték gyerekeiket. Északabbra a mezőket dombság és sűrű, öreg erdők váltották fel; az út ösvénnyé fogyott, és a falvak is megritkultak.
A napnyugta már Záporerdő szélén érte őket: előttük zöld és nedves világ, melyben patakok és folyók szelték a sötét rengetegeket, lábuk alatt sár és rothadó levelek. A vízfolyások mentén nagyobb füzek álltak, mint amekkorákat Arianne valaha látott; hatalmas törzsük göcsörtös és torz, akár egy öregember arca, melyet ezüstös mohaszakáll ékesített. Akármerre néztek, a Napot eltakarták a szorosan összebújó fák: bürökök, vörös cédrusok, fehér tölgyek, katonafenyők, hórihorgas őrfenyők, nagylevelű juharok, féregfák és itt-ott még egy-egy vad varsafa is. Az ágak kuszasága alatt páfrányok és virágok tömkelege nőtt: kard- és hölgypáfrány, harangvirág, pipavirág, ligetszépe, méregcsók, máj-, tüdő- és szarvfű. A fatörzseken és gyökerek között gombák sarjadtak, akár az eső után nyúlkáló foltos, sápadt kezek; a földön rothadó tuskók környékén galócák dagadoztak. Némely fákat zöld, szürke, vörös végű vagy éppen élénk lila mohabunda borította, a sziklákat és köveket pedig zuzmó. Maga a levegő is zöldnek hatott.
Arianne egyszer hallotta apját és Caleotte mestert arról vitatkozni egy septonnal, hogy mitől lehet olyan más a Dorne-i-tenger északi és déli partja. A septon szerint az első Viharkirály, Istenszomorító Durran miatt, aki elrabolta a tengeristen és a szélistennő lányát, és így kivívta örök haragjukat. Doran herceg és a mester azonban inkább a szélnek és a víznek tulajdonították a különbségeket: magyarázták, hogy a déli Nyár-tengeren keletkező nagy viharok párát gyűjtenek, miközben északra tartanak, és úgy ütköznek végül a Harag-fokba. Arianne arra is emlékezett, hogy apja megjegyezte: valami furcsa oknál fogva Dorne-t sosem tépázzák ezek a viharok. „Én tudom is, hogy miért nem” – felelte erre a septon. „Soha egy dorne-i sem rabolta el két isten lányát.”
Errefelé sokkal lassabban haladtak, mint Dorne-ban; rendes utak helyett ide-oda kanyargó, púpos csapásokon, mohás sziklák hasadékaiban és szederbokrokkal átszőtt, mély hegyszorosokban lovagoltak. Az ösvény néhol teljesen elfogyott alóluk – lápok fenekére süllyedt, vagy páfrányok lepték be – ők pedig ilyenkor segítség nélkül maradtak a hallgatag fák között. Az eső továbbra is egyenletesen szemerkélt; mindenfelől hallották a levelekről le-lecsöppenő víz hangját, melyhez pár mérföldenként egy-egy kis vízesés csalogató muzsikája társult.
Az erdőben bőven akadtak barlangok is, Arianne-ék pedig az első éjszakára be is húzódtak az egyikbe az eső elől. Dorne-ban gyakran utaztak napnyugta után is a kavargó sivatagokat beezüstöző holdfénynél; Záporerdő azonban telis-tele volt mocsarakkal, szurdokokkal és víznyelőkkel, ráadásul az orrukig sem láttak a fák alatt, ahol a Hold csupán halovány emlék.
Odabent Tollas tüzet rakott, és megsütötte a Ser Garibald által ejtett két nyulat néhány útközben szedett vadhagymával és gombával. Vacsora után Homok Elia fáklyát készített egy botból és egy kis száraz mohából, majd elindult felfedezni a barlang mélyét.
– Figyelj arra, hogy ne menj messzire! – figyelmeztette őt Arianne. – Némelyik barlang nagyon mélyre vezet, könnyű bennük eltévedni.
A hercegnő ismét kikapott cyvasse-ban Homok Daemontól, majd megnyert egy játszmát Joss Hood ellen; végül elvonult, amikor a két partnere elkezdte magyarázni Jayne Ladybrightnak a szabályokat. Elege lett az efféle játékokból.
Nym és Tyene akár már oda is érhetett Királyvárba – merengett, ahogy keresztbe tett lábbal üldögélt a barlang bejáratánál, és az esőt nézte. Ha nem, akkor rövidesen oda fognak. Háromszáz harcedzett lándzsást vittek magukkal végig a Csontúton, el Nyárodú romjai előtt és fel a Királyi Úton. Ha a Lannisterek csapdát állítottak nekik a Királyerdőben, Nym úrnő tett róla, hogy a szánalmas kis próbálkozásuknak katasztrofális vége legyen. Persze nem mintha az orgyilkosaik ott találták volna a prédájukat: Trystane herceg ugyanis biztonságban maradt odahaza, Napdárdán, miután könnyes búcsút vett Myrcella hercegnőtől. Egy fivérem holléte tisztázva – tűnődött Arianne –, de hol van Quentyn, ha nem jött a Griff-fel? Vajon elvette a Sárkánykirálynőjét? Quentyn király. Most is ostobán hangzott. Ez az új Daenerys Targaryen fél tucat évvel volt fiatalabb Arianne-nál; mégis mit akarhatna egy ilyen fiatal lány az ő sótlan, könyveket bújó öccsétől? A fiatal lányok megnyerő, kacér mosolyú lovagokról álmodoztak, nem pedig komor és örökkön kötelességtudó fiúkról. Dorne-ra viszont szüksége lesz. Ha valaha is a Vastrónra szeretne ülni, Napdárda támogatása elengedhetetlen neki. Ha ennek Quentyn az ára, a Sárkánykirálynő megfizeti. Mi van, ha ő is ott van Griff-fészekben Conningtonnal, és minden híresztelés a másik Targaryenről csupán furfangos csel volt? Akár az öccse is ott lehetett. Quentyn király. Vajon le kell majd térdelnem előtte?
Semmi értelme sem volt ezen tanakodni; vagy király lesz Quentynből, vagy nem.  Azért imádkozom, hogy Daenerys szívélyesebben bánjon vele, mint saját bátyjával.
Ideje volt nyugovóra térni, másnap ugyanis még hosszú út várt rájuk. Mikor azonban Arianne lefeküdt, eszébe jutott, hogy Homok Elia még nem tért vissza a felfedezőútjáról. A nővérei hét különböző halálnemet szánnak nekem, ha valami baja esik. Jayne Ladybright megesküdött, hogy a lány nem hagyta el a barlangot, tehát csakis valamelyik sötét járat mélyén bóklászhatott. Mikor látták, hogy kiáltásaikra nem jön elő, nem volt mit tenni; sebtében készített fáklyákkal a kezükben a keresésére indultak.
A barlang sokkal mélyebbre vezetett, mint bármelyikük is hitte volna. A sziklaszájból, ahol letáboroztak és megkötötték a lovaikat, kanyargó járatok sorozata hatolt egyre lejjebb; hol jobb, hol bal oldalukon egy-egy elágazás kígyózott koromfeketén. Bentebb az alagút kiszélesedett, a keresők pedig egy roppant mészkőüregben találták magukat, amelyhez képest sok vár főcsarnoka is alulmaradt volna. Arianne-ék kiáltozására nem válaszolt senki, csak a fészkükből kirajzó denevérek, melyek zajos szárnycsapkodásba kezdtek, és a falak, melyek csupán az ő hangjukat verték vissza a távolból. A csarnokot alaposan bejárva három tovább vezető alagutat találtak, melyek legszűkebbikében csak négykézláb lehetett közlekedni.
– Előbb a másik kettőt nézzük meg – döntött a hercegnő. – Daemon, te velem jössz; Garibald, Joss, tiétek a másik.
A járat, melyet Arianne maguknak választott, alig harminc méter után aggasztóan meredek és nedves lett. A hercegnő egyszer elvesztette egyensúlyát, és a falban kellett megkapaszkodnia, hogy ne csússzon tovább. Utána többször is megfordult a fejében, hogy visszafordul, de az előtte haladó Ser Daemon hangja és fáklyájának fénye kitartásra ösztökélte. Egyszer csak egy, az előzőnél ötször nagyobb csarnokban találta magát, melynek fala mentén kőoszlopok erdeje magasodott. Homok Daemon odalépett hozzá, és felemelte a fáklyáját.
– Nézd, hogyan faragták a követ! Azok az oszlopok meg ott a fal is… látod?
– Arcok – felelte Arianne. Milyen sok szomorú szem néz most ránk.
– Ez a barlang az erdő gyermekeié volt.
– Ezer évvel ezelőtt. – Arianne hirtelen megfordult. – Hallgasd csak! Ez nem Joss?
Ő volt az. A másik két kereső megtalálta Eliát, mint azt Arianne-ék is megtudták, miután visszaküszködték magukat a csúszós lejtőn az első csarnokba. Jossék járata egy fekete tóhoz vezetett; Elia a derékig érő vízben állt, és vak, fehér halakat fogott puszta kézzel, mikor rátaláltak. A fáklyája a homokba szúrva lángolt és füstölgött.
– Meg is halhattál volna! – korholta Eliát Arianne, mikor beszámoltak neki a történtekről, majd karon ragadta, és megrázta őt. – Ha az a fáklya kialszik, ott maradsz egyedül a sötétben, tulajdonképpen vakon. Mégis mit gondoltál, mit csinálsz te ott?
– Két halat is fogtam – közölte Elia.
Meg is halhattál volna! – ismételte Arianne. „Halhattál volna… halhattál volna… halhattál volna…” – visszhangoztak szavai a csarnokban.
Később, miután felértek a felszínre, és a dühe is alábbhagyott, a hercegnő félrevonult a lánnyal, és leültette.
– Elia, ennek véget kell vetned – jelentette ki. – Már nem Dorne-ban vagyunk. Nem a nővéreiddel vagy, ez pedig nem játék. Ígérd meg, hogy tartod magad a szolgálólány-szerephez, amíg biztonságban vissza nem érünk Napdárdára. Azt akarom, hogy jámbor, szelíd, és engedelmes légy. Tartanod kell a szádat: egy szót se halljak többet a Lándzsakisasszonyról, a kopjatörésről meg apádról és a nővéreidről! Egy csapat zsoldossal kell most egyezséget kötnöm, akik ugyan ma még ezt a Jon Conningtont szolgálják, holnap viszont akár a Lannisterekhez is szegődhetnek. A zsoldosok szívéhez arany vezet, abból pedig nincs hiány a Casterly-hegyen. Ha netán rossz fülekbe jut a neved, túszul ejthetnek, és váltságdíjat…
– Nem – vágott közbe Elia. – Téged ejtenének túszul. Te vagy Dorne örököse, én csak egy fattyú lány vagyok. A te apád egy láda aranyat is megadna érted. Az enyém halott.
– Halott, de az emléke él – tette hozzá Arianne, aki fél életében azt kívánta, bárcsak Oberyn herceg lenne az apja. – Homokkígyó vagy, apám pedig bármekkora árat megfizetne, csak hogy megóvjon téged és a nővéreidet. – Erre a lány legalább elmosolyodott. – A szavadat adod, hogy engedelmeskedsz? Vagy visszaküldjelek?
– A szavamat adom. – Elia nem tűnt boldognak.
– Atyád csontjaira esküszöl?
– Atyám csontjaira esküszöm.
Ezt az ígéretét megtartja – határozott Arianne. Csókot nyomott unokatestvére arcára, azzal elküldte lefeküdni. Talán valami jó is kisül ebből a kalandjukból.
– Mostanáig fogalmam sem volt arról, milyen zabolátlan – panaszkodott később Homok Daemonnak. – Miért sújtana vele apám?
– Bosszúból? – vetette fel vigyorogva a lovag.
A harmadik nap vége felé értek Köderdőbe. Ser Daemon előreküldte Joss Hoodot, hogy lesse ki, kié jelenleg a vár.
– Úgy húszan járják a falakat, talán többen is – jelentette Joss, miután visszatért. – Rengeteg a kocsi és a kordé. Megrakva mennek be, üresen jönnek ki. Minden kapunál őrök.
– A zászlók? – kérdezte Arianne.
– Aranyszínűek, a kapuőrségen és a főtornyon.
– Milyen jelvény volt rajtuk?
– Nem láttam rajtuk semmit, de nem is fújt a szél. Ernyedten lógtak a rúdjukról.
Ez nyugtalanító hír volt: az Arany Kompánia egyszerű aranybrokát lobogót használt mindenféle címer és díszítés nélkül… a Baratheon-ház zászlója azonban szintén arany volt, noha azon szerepelt Viharvég koronás szarvasa is. Az ernyedt, aranyszínű zászló bármelyik lehetett a kettő közül.
– Volt ott más zászló is? Netán ezüstszürke?
– Az összes arany volt, amelyiket én láttam, hercegnőm.
Arianne bólintott. Köderdőben a Mertynsek székeltek, akiknek a címerén nagy, fehér, szarvas bagoly állt szürke háttéren. Ha az ő zászlóikat bevonták, valószínűleg igaz volt a szóbeszéd, mely szerint a vár Jon Connington zsoldosainak kezére került.
– Vállalnunk kell a kockázatot – szólt végül a társaihoz. Már belátta, hogy apja óvatossága jó szolgálatot tett Dorne-nak, most azonban nagybátyja merészségének jött el az ideje. – Irány a vár.
– Bontsuk ki a lobogód? – kérdezte Joss Hood.
– Még ne – felelte Arianne. A legtöbb esetben megérte neki hercegnőként megjelenni, néha azonban nem.
A várkaputól félmérföldnyire jártak, amikor három keményített bőrzekés, acél félsisakos férfi lépett elő a fák közül és állta el az útjukat. Kettejük töltött és felhúzott számszeríjat is tartott a kezében, a harmadik fegyvere csupán ronda vigyora volt.
– Na, hová tartunk, aranyoskáim? – kérdezte az utóbbi.
– Köderdőbe, az uradhoz – felelte Homok Daemon.
– Jó válasz – bólintott a vigyorgó. – Na, gyertek velünk!
Köderdő újdonsült, zsoldos urait Ifjabb John Muddnak és Láncnak hívták. Saját állításuk szerint mindketten lovagok voltak, viszont egyikőjük viselkedése sem emlékeztette Arianne-t az általa ismert lovagokéra. Mudd tetőtől talpig bőrszínéhez illő barna bőrt viselt, fülcimpájából pedig egy pár aranykarika lógott. Arianne tudta, hogy a Muddok ezer éve még királyok voltak a Trident mentén, ebben a férfiban azonban nem maradt semmi királyi. Különösebben fiatal sem volt; állítólag régen az apja is az Arany Kompániában szolgált Idősebb John Mudd néven.
Lánc másfélszer olyan magas volt, mint Mudd, széles mellkasát pedig egy-egy deréktól vállig érő rozsdás lánc keresztezte. Ami Muddnak kardot és tőrt jelentett, az neki ostorként használt másfél méteres vasláncot, kétszer olyan vastagot, mint a mellén végigfutó.
Keménykötésűek voltak, nyersek és érzéketlenek, nem kifejezetten ékesszólóak, sebhelyeik és viharvert arcuk pedig hosszú-hosszú évek zsoldos szolgálatáról árulkodtak. „Őrmesterek” – súgta oda Arianne-nak Ser Daemon, amint meglátta őket. „Volt már dolgom a fajtájukkal.”
Miután a hercegnő tudatta velük nevét és szándékát, a két őrmester egészen vendégszeretőnek bizonyult:
– Itt maradtok éjszakára – mondta Mudd. – Van elég ágy mindannyiótoknak. Reggel kaptok pihent lovakat meg ellátmányt is, amire csak szükségetek van. Az úrnőm mestere küldhet madarat Griff-fészekbe, hogy tudjanak az ottaniak az érkezésetekről.
– És kik volnának az „ottaniak”? – tudakolta Arianne. – Jon Connington?
A zsoldosok összenéztek.
– A Félmester – felelte végül John Mudd. – Őt találjátok majd a Fészekben.
– A Griff már megindult – tette hozzá Lánc.
– Hova indult meg? – kérdezte Ser Daemon.
– Azt mi meg nem mondjuk – válaszolta durván Mudd. – Tartsd a szád, Lánc.
Lánc erre felhorkantott.
– Ő Dorne hercegnője. Miért ne tudhatná? Hát nem azért jött, hogy csatlakozzon hozzánk?
Az még nem dőlt el véglegesen – gondolta Arianne, de jobbnak látta nem firtatni ezt a kérdést.
Este pompás vacsorát szolgáltak fel nekik a Baglyok Tornyának legfelső termében, ahol csatlakozott hozzájuk a várúr özvegye, Mertyns úrnő és mestere is. Dacára annak, hogy saját otthonában raboskodott, az öregasszony virgoncnak és kedélyesnek tűnt.
– A fiaim és unokáim mind elmentek, mikor Renly nagyúr összehívta a zászlósurait – mesélte a hercegnőnek és társainak. – Azóta nem láttam őket, bár néha napján küldenek hollót. Az egyik unokám megsebesült a Feketevíznél, de azóta már felépült. Úgy becsülöm, nemsoká visszatérnek, és felkötik ezt a pár tolvajt. – A kezében tartott kacsacombbal az asztal túloldalán ülő Mudd és Lánc felé integetett.
– Nem vagyunk mi tolvajok – védekezett Mudd. – Csak begyűjtők.
– Talán vettétek azt a sok ételt lenn az udvaron?
– Begyűjtöttük – felelte Mudd. – A parasztok úgyis termelnek még. A jogos uralkodódat szolgáljuk, vén szipirtyó. – Láthatóan évezte a helyzetet. – Udvariasabban kéne beszélned, ha lovagokhoz szólsz.
– Ha ti ketten lovagok vagytok, akkor én szűzlány – vágott vissza Mertyns úrnő. – És úgy beszélek, ahogy óhajtok. Különben mit tesztek velem, megöltök? Így is sokáig éltem már.
– Jól bántak veled, úrnőm? – kérdezte Arianne.
– Nem erőszakoltak meg, ha erre vagy kíváncsi. Némelyik felszolgálólány azonban nem mondhatja el ugyanezt. Házas vagy nem házas a kiszemelt, ezek a férfiak nem válogatnak.
– Senki sem erőszakol meg senkit – jelentette ki Ifjabb John Mudd. – Connington nem tűri az ilyesmit. Mi meg követjük a parancsot.
Lánc bólintott.
– Persze megeshet, hogy néhány lányt rábeszéltek.
– Ugyanúgy, ahogy a parasztjainkat is rábeszélték, hogy adják oda nektek az egész termést. Szilva vagy szüzesség… a ti fajtátoknak egyre megy. Ha kell, hát elveszitek. – Mertyns úrnő Arianne-hoz fordult. – Ha csakugyan találkozol ezzel a Connington nagyúrral, mondd meg neki, hogy ismertem az anyját, és hogy ő szégyellné most magát miatta.
Talán el is mondom – gondolta a hercegnő.
Aznap este útnak indította a második hollót apja palotájába.
Visszafelé tartott a hálószobájába, amikor a szomszéd helyiségből elfojtott nevetés szűrődött ki. Arianne megállt és fülelt egy pillanatig, majd benyitott. Az ablak alatti heverőn Homok Elia és Tollas csókolózott összebújva. Mikor észrevette az érkezőt, Tollas felpattant és dadogott valamit. Arianne némi elégedettséggel nyugtázta, hogy még mindketten ruhában voltak, majd szúrós szemmel és egy kurta „Tűnés!”-sel elküldte Tollast. Azután Eliához fordult:
– Kétszer annyi idős, mint te. És szolgáló; madárszart takarít a mesternek. Elia, mégis hogy gondoltad ezt?
– Csak csókolóztunk. Nem megyek hozzá feleségül. – Elia dacosan összefonta a karját.
– Tollas férfi. – Szolgáló ugyan, de felnőtt férfi. Arianne nem felejtette el, hogy Elia pont annyi idős, mint ő volt, amikor Homok Daemonnak adta a szüzességét. – Nem vagyok az anyád. Ha hazaértünk Dorne-ba, azzal a fiúval csókolózol, akivel csak akarsz. Itt azonban… itt nincs helye a csókoknak. „Jámbor, szelíd és engedelmes”, ezt mondtad. Tegyük azt is hozzá, hogy „erényes”? Atyád csontjaira esküdtél.
– Emlékszem. – Úgy tűnt, hatott Eliára a fegyelmezés. – Jámbor, szelíd és engedelmes. Nem csókolom meg őt többet.
A Köderdőből Griff-fészekbe vezető legrövidebb út a Záporerdő zöld és vizes mélyén keresztül vezetett. Arianne-ék legjobb esetben is csak vánszorogtak, így szűk nyolc nap kellett nekik az átkeléshez. Útjukat folyamatosan kísérte a fák koronáját ütemesen verdeső eső muzsikája – ennek ellenére ők meglepően szárazak maradtak a jókora, zöld lombok alatt. Az első négy napon velük tartott Lánc is egy kocsisorral és tíz emberével. Muddtól távol a zsoldos beszédesebbnek bizonyult, így Arianne-nak sikerült kiédesgetni belőle saját és felmenői élettörténetét; legnagyobb büszkesége dédnagyapja volt, aki a Fekete Sárkány oldalán harcolt a Vörösfő-mezőn, majd átkelt a Keskeny-tengeren Keserűacéllal. Lánc már a Kompániában született, zsoldos apja egy táborkísérőnek nemzette. Bár kiskorától tanulta a közös nyelvet, és westerosinak nevelték, ezelőtt még sosem lépett a Hét Királyság földjére.
Szomorú történet, de ismerős – tűnődött Arianne. Lánc élete egyhangú volt: csataterek, megölt ellenségek és elszenvedett sebek hosszú listája. A hercegnő hagyta, hadd beszéljen; időről időre egy-egy nevetéssel, érintéssel vagy kérdéssel ösztönözte, és végig érdeklődést színlelt. A szükségesnél jóval többet megtudott Mudd kockajáték-tudásáról, arról, hogy Két Kard odavan a vörös hajú nőkért, Harry Strickland kedvenc elefántjának elrablásáról, Kiscicáról és az ő szerencsemacskájáról, illetve az Arany Kompánia zsoldosainak és tisztjeinek minden egyéb hőstettéről és jellemhibájáról. A negyedik napon azonban egy óvatlan pillanatban kicsúszott Lánc száján valami más is:
–… amint bevettük Viharvéget…
A hercegnő szó nélkül hagyta a dolgot, bár jó ideig tűnődött utána rajta. Viharvég. Úgy tűnik, ez a Griff merésznek merész. Vagy bolond. A vár, amely háromszáz éve volt a Baratheon-ház székhelye, azelőtt pedig évezredekig a Viharkirályoké, egyesek szerint bevehetetlen volt. Arianne hallott már vitákat arról, melyik a birodalom legerősebb vára. Volt ugyan, aki szerint a Casterly-hegy, mások szerint pedig az Arrynok Sasfészke, vagy a fagyos Észak Derese; Viharvég azonban mindig szóba került. A legenda úgy tartotta, hogy Brandon, az Építő úgy tervezte meg, hogy kiállja egy bosszúvágyó isten haragjának próbáját is. Tizenkét-huszonnégy méter vastag falai az egész Hét Királyság legmagasabbjai és legerősebbjei voltak. Bár hatalmas, ablak nélküli hengertornya feleolyan magas sem volt, mint az óvárosi Héttorony, háromszor olyan vastag fala nem lépcsőzetesen, hanem cövek egyenesen állt. Nem akadt ostromtorony, amely felért volna a bástyáiig, és katapult vagy balliszta sem, amely áttörhette volna robusztus falait. Connington valóban meg akarja ostromolni? – tűnődött. Hány katonája lehet? Jóval Viharvég eleste előtt ott teremne egy Lannister hadsereg, és véget vetne bármilyen ostromnak. Mindenképpen reménytelen.
Aznap este, mikor elmesélte Ser Daemonnak, amit Lánctól hallott, Istenkegy fattya láthatóan éppoly zavartnak tűnt, mint amilyen ő volt.
– Mikor legutóbb hallottam felőle, Viharvég még Stannis nagyúrhoz hűek kezén volt. Azt hinné az ember, hogy Conningtonnak van annyi esze, hogy a másik lázadó ügye mellé áll, nem pedig hadat üzen neki is.
– Stannis viszont messze jár ahhoz, hogy segíthessen neki – vélekedett Arianne. – Az egy dolog, hogy Connington és a kis sárkánya bevesznek néhány jelentéktelen várat, különösen, amikor az uraik messzi földön háborúznak. Ha azonban sikerülne elfoglalniuk a birodalom egyik legnagyobb erődítményét…
–… akkor a birodalomnak komolyan kellene vennie őket – fejezte be Ser Daemon. – És könnyen lehet, hogy akkor zászlóik alá sereglenének mások is, akik nem szívelik a Lannistereket.
Az éjjel Arianne újabb rövid üzenetet írt apjának, melyet Tollas útjára is bocsátott a harmadik hollóval.
Miden bizonnyal Ifjabb John Mudd is üzengetett: a negyedik nap alkonyán, nem sokkal azután, hogy Lánc és a szekerei elváltak tőlük, egy oszlopnyi zsoldos jött szembe velük Griff-fészek felől. Vezetőjük a legegzotikusabb teremtmény volt, akit Arianne valaha látott; körmei színesre festve, fülében csillogó ékkövek.
Lysono Maar igen jól beszélte a közös nyelvet:
– Engem ért a megtiszteltetés, hogy az Arany Kompánia szemeként és füleként járjak most el, hercegnőm.
– Úgy nézel ki… – Arianne elharapta a mondat végét.
–… mint egy nő? – Maar felkacagott. – Nem vagyok az.
–… mint egy Targaryen – jelentette ki Arianne a halvány orgonaszínű szemekre és a fehérbe hajló arany hajzuhatagra meredve. Akárhogy is, valahogy a hideg futkosott a hátán Maartól. Vajon Viserys is így nézett ki? – szökött a fejébe a gondolat. Ha igen, talán jobb is, hogy meghalt.
– Hízelgő. A Targaryen-ház asszonyainak és hölgyeinek állítólag az egész világon nem akad párja.
– És a ház férfitagjainak?
– Ó, ők a nőknél is szebbek. Habár az igazat megvallva csak egyet láttam közülük. – Maar megfogta Arianne kezét, és lágy csókot adott a csuklójára. – Köderdőből megüzenték, hogy jöttök, drága hercegnőm. Megtiszteltetés számunkra, hogy elkísérhetünk benneteket a Fészekbe, de attól tartok, Connington nagyurat és az ifjú hercegünket elkerültétek.
– Harcolnak?
– Így igaz.
A lysit teljesen más fából faragták, mint Láncot. Ennek semmi sem fog kicsúszni a száján – állapította meg Arianne alig pár órával a találkozásuk után. Maar kellően közlékeny volt, de mesterien tudott úgy rengeteget beszélni, hogy közben semmit sem mond.  Ami a vele érkező lovasokat és a belőlük kiszedett információ mennyiségét illeti, ők ennyi erővel akár meg is némulhattak.
Arianne végül úgy döntött, nem köntörfalaz tovább. A Köderdő elhagyása utáni ötödik estén, miután letáboroztak egy régi, eldőlt torony kúszóval és mohával benőtt romjai mellett, leült Maar mellé, és így szólt:
– Csakugyan vannak elefántjaitok?
– Van egy pár – felelte vállat vonva és mosolyogva a lysi.
– És sárkányaitok? Abból mennyi van?
– Egy.
– Gondolom, ezalatt a fiút érted.
– Aegon herceg már felnőtt férfi, hercegnőm.
– És ő tud repülni? És tüzet okádni?
Erre a lysi felnevetett, orgonaszínű szeméből azonban hűvös nyugalom áradt.
– Szoktál cyvasse-ozni, nagyuram? – folytatta Arianne. – Engem tanítgatott az apám. Be kell vallanom, nem vagyok túl ügyes játékos, de azt még én is tudom, hogy a sárkány erősebb az elefántnál.
– Az Arany Kompániát épp egy sárkány alapította.
– Keserűacél csak félig volt sárkány, és ízig-vérig fattyú. Mester ugyan nem vagyok, de valamennyire ismerem a történelmet. Akárhogy is, ti zsoldosok vagytok.
– Már megbocsáss, hercegnőm – védekezett Maar selymes udvariasságba burkolózva –, de mi inkább kitaszítottak szabad testvériségének neveznénk magunkat.
– Ahogy óhajtjátok. A szabadcsapatok sorában a ti seregetek jócskán megelőzi a többit, ezt elismerem. Az Arany Kompániát viszont eddig minden alkalommal legyőzték, mikor átkelt a Keskeny-tengeren: veszített Keserűacél parancsnoksága alatt, elbukott a Blackfyre trónkövetelők oldalán, és alulmaradt akkor is, mikor Maelys, a Monstrum vezette.
Maart ez láthatóan mulattatta:
– Azt te sem tagadhatod, hogy legalább kitartóak vagyunk. És ne feledjük, hogy néhány vereség csupán hajszálon múlott.
– Néhány viszont egyáltalán nem. Aki pedig épphogy elvesztett csatában hal meg, az semennyivel sem kevésbé halott, mint aki megsemmisítő vereségben. Apám, Doran herceg bölcs ember, így csak olyan háborút vív meg, amelyet meg is tud nyerni. Ha a harc állása már nem a sárkányotoknak kedvez, az Arany Kompánia minden bizonnyal elmenekül majd a Keskeny-tengeren túlra, ahogy azt korábban is tette. Ahogy azt maga Connington nagyúr is tette, miután Robert legyőzte a Harangok Csatájában. Dorne viszont nem tud hova menekülni ilyen esetben; miért is kellene kardunkkal és lándzsánkkal támogatnunk a kétes jövőjű ügyeteket?
– Aegon herceg a te véredből való, hercegnőm. Eliának, atyád húgának nemzette Rhaegar Targaryen herceg.
– Daenerys Targaryen, Aerys király lánya és Rhaegar húga is vérrokonunk. Neki ráadásul sárkányai is vannak, már ha hihetünk a szóbeszédnek. – Tűz és vér. – Ő hol van?
– Fél világnyira innen, a Rabszolga-öbölben – felelte Lysono Maar. – Ami pedig ezeket az állítólagos sárkányokat illeti, én sosem láttam őket. Való igaz, a cyvasse-ban erősebb a sárkány az elefántnál; a csatatéren azonban inkább választom az elefántot, melyet látok, tapinthatok és harcba küldhetek, mint a sárkányt, mely nem több, mint szóbeszéd és vágyálom.
A hercegnő nem szólt semmit, csak elmélyülten hallgatott, majd este útnak indította a negyedik hollóját.
Végül egy szürke, esős napon felbukkant előttük Griff-fészek a hideg permet és a tengerparti köd rejtekéből. Lysono Maar felemelte egyik kezét, mire trombitaszó visszhangzott a környező ormokról, a vár pedig ásítva megnyitotta kapuját. Arianne látta, hogy a kapuőrség fölött lógó, csuromvizes zászló piros-fehér, vagyis a Connington-ház színeit viseli, de hamar felfedezte a Kompánia arany lobogóit is. Két oszlopban keltek át a Griff Torkának nevezett hegygerincen, melynek mindkét oldalán a Hajózúzó-öböl hullámai ostromolták a sziklákat.
A várban az Arany Kompánia tizenkét tisztje köszöntötte a dorne-i hercegnőt; egyesével letérdeltek előtte, és kezet csókoltak neki, miközben Lysono Maar bemutatta őket. A neveik többségét Arianne szinte azonnal el is felejtette.
A fogadóbizottság vezetője idősödő, vézna, ráncos, borotvált arcú férfi volt, aki hosszú haját kontyba fogva hordta. Ez nem harcos – következtetett Arianne, megérzése pedig igazolásra talált, mikor a lysi Félmester Haldon néven mutatta be.
– Már előkészítettük a szobákat neked és kíséretednek, hercegnőm – tájékoztatta Haldon, mikor végre valahára túlestek a bemutatkozáson. – Bízom benne, hogy elégedettek lesztek velük. Tudom, hogy Connington nagyúrhoz jöttél, és hogy neki is halaszthatatlanul beszélnie kell veled. Ha megfelel felségednek, a holnapi napon eljuttathatunk hozzá hajóval.
– Hová? – kérdezte határozottan Arianne.
– Hát senki sem mondta még el? – A mosoly, melyben Félmester Haldon részesítette, olyan keskeny és kíméletlen volt, mint egy tőrvágás. – Viharvég a miénk, ott vár rád a Segítő.
Homok Daemon előrelépett Arianne mellé.
– A Hajózúzó-öböl még szép nyári napokon is veszedelmes tud lenni. Biztonságosabb, ha szárazföldön megyünk Viharvégbe.
– Ezek az esők sárdagonyát csináltak az utakból. Kettő, vagy akár három napba is beletelne, mire odaérnétek – ellenkezett Félmester Haldon. – Hajón fél nap az út, talán még annyi sem. Királyvárból ráadásul megindult egy sereg Viharvég felé. Már a csata előtt érdemes volna a falakon belülre kerülnötök.
Csakugyan érdemes volna? – kétkedett magában Arianne.
– Csata? Vagy inkább ostrom? – Nem állt szándékában csapdába kerülni Viharvég falai közt.
– Csata – jelentette ki Haldon. – Aegon herceg nyílt mezőn kívánja szétzúzni ellenségeit.
Arianne összenézett Homok Daemonnal.
– Lennétek szívesek elkísérni minket a szobánkba? Szeretném felfrissíteni magam és tiszta ruhát húzni.
Haldon meghajolt.
– Tüstént.
Arianne-t és kíséretét a keleti toronyban szállásolták el, melynek keskeny, csúcsíves ablakai a Hajózúzó-öbölre néztek.
– Most már tudjuk, hogy az öcséd nincs Viharvégen – szólt Ser Daemon, amint kettesben maradtak, zárt ajtó mögött. – Még ha Daenerys Targaryennek csakugyan vannak is sárkányai, a világ másik feléről Dorne semmi hasznukat sem veheti. Nekünk semmi dolgunk Viharvégen, hercegnőm. Ha Doran herceg egy csatatér kellős közepére akart volna küldeni téged, háromszáz lovagot adott volna neked, nem hármat.
Ebben ne légy olyan biztos, ser. Az öcsémet képes volt öt lovaggal és egy mesterrel elküldeni a Rabszolga-öbölbe.
– Beszélnem kell Conningtonnal. – Arianne kinyitotta a köpenyét összefogó napos-lándzsás csatot, és hagyta, hogy a csuromvizes szövet a válláról a földre hulljon. – És szeretném látni az a sárkányherceget is. Ha csakugyan Elia fia…
– Akárki fia legyen is ő, ha Connington nyílt mezei csatában csap össze Mace Tyrell-lel, könnyen lehet, hogy fogolyként vagy hullaként végzi.
– Tyrelltől nem kell félni. Oberyn nagybátyám…
–… halott, hercegnőm. Tízezer katona pedig egyenlő az Arany Kompánia teljes létszámával.
– Connington nagyúr bizonyára tisztában van a saját létszámukkal. Ha úgy dönt, megkockáztat egy csatát, csak hisz benne, hogy meg is nyerheti azt.
– És mégis hányan haltak meg úgy csatában, hogy azt hitték, győzhetnek? – kérdezte Ser Daemon. – Utasítsd vissza az ajánlatukat, hercegnőm. Nem bízom ezekben a zsoldosokban. Ne menj Viharvégbe!
Miből gondolod, hogy ebben a kérdésben hagynak nekem választást? Arianne-nak volt egy olyan sanda gyanúja, hogy másnap reggel Félmester Haldon és Lysono Maar felrakják őt arra a hajóra, ha akarja, ha nem. Jobb, ha nem teszem őket próbára.
– Ser Daemon, te Oberyn nagybátyám fegyverhordozója voltál – szólt végül. – Ha most vele beszélgetnél, neki is azt tanácsolnád, hogy mondjon nemet? – Meg sem várta a választ. – Tudom, mit felelnél erre. És ha most figyelmeztetni akarsz, hogy én nem vagyok Vörös Vipera, tisztában vagyok azzal is. Oberyn herceg viszont halott, Doran herceg öreg és beteg, Dorne örököse pedig én vagyok.
– Épp ezért nem szabad veszélynek kitenned magad. – Homok Daemon fél térdre ereszkedett. – Küldj engem Viharvégbe magad helyett. Így ha a Griff terve balul sül el, és Mace Tyrell visszaveszi a várat, csak eggyel több földnélküli lovagot talál majd ott, aki vagyon és dicsőség reményében esküdött fel a trónbitorlóra.
Míg ha engem ejt foglyul, a Vastrón biztosra veszi majd, hogy Dorne szövetkezett ezekkel a zsoldosokkal.
– Bátor dolog, hogy oltalmazni próbálsz, ser. Ezt nagyra értékelem. – Megfogta a lovag kezét, és talpra állította őt. – De apám engem bízott meg ezzel a feladattal, nem téged. Holnap reggel én szállok majd hajóra, hogy szembenézzek a sárkánnyal a barlangjában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése