eredeti szöveg
A
fenevad gyomrában sosem hajnalodott.
A némák megfosztották őt köpenyétől,
lábbelijétől és ágyékkötőjétől; csupán haja, láncai és sebei maradtak rajta. Lábát
dagálykor tengervíz csapkodta, mely nemi szerve magasságában állapodott meg,
majd az apállyal visszahúzódott. Lábfeje megszívta magát: puha, alaktalan
valamivé puffadt, akkorává, mint egy sonka. Tudta, hogy tömlöcben sínylődik,
azt viszont nem, hol és mióta.
Korábban már egy másik tömlöc foglya is volt,
utána pedig a hajóé, a Csendé. Aznap éjjel, mikor onnan idehozták, látta
a fekete bortengeren úszó Holdat, melynek kaján arca Euronra emlékeztette.
A sötét vízben patkányok mocorogtak; köré
sereglettek és addig harapdálták alvás közben, míg fel nem ébredt és csapkodva-kiáltozva
el nem zavarta őket. Szakálla és fejbőre hemzsegett a tetvektől, bolháktól és
férgektől; érezte, ahogy másznak a szálak között, csípéseik pedig
elviselhetetlenül viszkettek – rövid láncra vert kezével azonban nem tudta
megvakarni a fejét. A falhoz öreg, rozsdás béklyók rögzítették; lábbilincse a
bokájába vágott, így mikor a dagály nekirontott és megcsókolta, Aeron
felhördült a sebeibe maró sótól.
Elalváskor körülvette és elnyelte a sötétség,
aztán elragadta az álom… Urri meg a rozsdás ajtópánt sikolya…
Fényt csak a látogatók lámpásai hoztak vizes
világába, és azok is olyan ritkán, hogy Aeron szeme már megfájdult tőle. Ételt
egy névtelen, savanyú képű férfi hozott neki: fazsindely keménységű sózott
marhát, zsizsik furkálta kenyeret meg nyálkás, bűzlő halat. Aeron mind egy
szálig felfalta, amit kapott, és még kért volna – csakhogy az esetek
többségében végül felöklendezte vacsoráját. A sötétbarna hajú és szigorú szemű
férfi néma is volt; Aeronnak kétsége sem volt afelől, hogy kivágták a nyelvét. Euron
már csak így járt el.
A némával együtt aztán a fény is ott hagyta
Aeront, akinek világa ismét a koromtól, penésztől és ürüléktől bűzlő, nyirkos
tömlöccé sötétedett. Néha Euron maga látogatta meg; olyankor Aeron arra ébredt,
hogy bátyja föléje magasodik lámpással a kezében. Egyszer, még a Csend
mélyén felakasztotta lámpását egy oszlopra, és egy-egy kupa bort töltött
maguknak.
– Igyál egyet velem, öcsém – kínálta Euron.
Aznap éjjel vaspikkelyes páncélt, vérvörös selyemköpenyt és vörös bőr szemkötőt
viselt. Ajka kék volt.
– Mit keresek itt? – krákogta Aeron. Az ő
ajka kérges volt a sebektől, hangja pedig érdes. – Hová hajózunk?
– Délre: hódítani, zsákmányt és sárkányokat
szerezni.
Őrület.
– Nekem a Szigeteken a helyem.
– Ott a helyed, ahol én mondom. A királyod
vagyok.
– Mit akarsz tőlem?
– Ugyan mivel szolgálhatnál, ami még nem az
enyém? – Euron elmosolyodott. – A Szigeteket az öreg Erik Ironmakerre bíztam,
akinek hűségét a mi becses Ashánk kezével pecsételtem meg. Nem szívesen
hagynám, hogy az ő uralma ellen prédikálj, így magunkkal hoztalak.
– Eressz szabadon! Ez az Isten parancsa.
– Inkább igyál velem. Ez meg a királyodé.
Euron belemarkolt a pap gubancos, fekete
hajába, hátrafeszítette a fejét, és ajkához emelte a kupát. Aeron szájába azonban
nem bor folyt: sűrű és ragacsos folyadék, íze pedig mintha kortyról kortyra
változott volna: hol keserű, hol savanyú, hol édes. Mikor Aeron megpróbálta
kiköpni, bátyja szorított a fogásán és még többet itatott vele.
– Úgy-úgy, pap. Nyeljed csak, nyeljed! Ez a
boszorkánymesterek bora: édesebb a te tengervizednél és igazabb a
világmindenség összes istenénél.
– Légy átkozott! – hörögte Aeron, miután a
kupa kiürült. Álláról az ital hosszú, fekete szakállára csurgott.
– Ha megtarthattam volna mindenkinek a
nyelvét, aki valaha megátkozott, már köpenyt varrathatnék belőlük.
Aeron harákolt, majd köpött egyet; köpete
arcon találta bátyját, és ott csillogott egy ideig kékesfeketén. Euron végül
letörölte mutatóujjával, melyet utána tisztára nyalt.
– Ma éjjel eljön érted az istened. Vagy
legalábbis valamilyen isten.
Mikor aztán a Hínárhajú megláncolva,
összegörnyedve aludt a tömlöcben, fülét egyszer csak rozsdás vaspánt nyikorgása
ütötte meg.
– Urri! – üvöltött fel. Nincs itt
semmilyen pánt, és ajtó se meg Urri se. Öccse, Urrigon rég halott volt…
most mégis ott állt előtte: egyik karja fekete volt, duzzadt és bűzlött a
kukacoktól, de kétségkívül Urri volt az, épp annyi idősen, mint halála napján.
– Tudod, mi vár a tenger mélyén, bátyám?
– A Vízbefúlt Isten – felelte Aeron. – A sós
csarnokok.
Urri megrázta a fejét.
– Férgek… férgek várnak rád, Aeron.
Öccse felkacagott, mire bőre lehámlott az
arcáról: a pap ekkor látta, hogy nem is Urri volt az, hanem Euron; most
mosolygós szemét fedte szemkötő, sötét és rettentő véres szemét pedig a világ
elé tárta. Tetőtől talpig ónixfekete pikkelypáncélt viselt, és egy halom
megfeketedett koponyán trónolt. Lába körül törpék szökdécseltek, mögötte
lángokban állt egy erdő.
– A vérző csillag megjövendölte a világ végét
– szólt Aeronhoz. – Ezek már az utolsó napjai; most darabokra hullik, majd
újjáépül. A sírokból és csontgödrökből új isten születik.
Azzal hatalmas kürtöt emelt a szájához, majd
belefújt; hívószavára sárkányok, krakenek és szfinxek gyűltek köré, és
engedelmesen meghajoltak előtte.
– Térdre, öcsém! – parancsolta a Varjúszemű.
– Királyod vagyok, istened vagyok. Imádj engem, és megteszlek főpapomnak!
– Soha! Istentelen ember nem ülhet a Tengerkő
Trónuson!
– Ugyan minek nekem az a kemény, fekete
szikla? Nézd csak meg még egyszer, öcsém, hol ülök!
Hínárhajú Aeron felnézett. A koponyahalom
eltűnt, a Varjúszemű már fémtrónon ült: jókora, magas, torz vasszéken, melyből
borotvaéles pengék, tüskék és törött kardok meredeztek. Vér csöpögött az
összesről.
A hosszabb tüskékre egy-egy isten testét
szúrták fel: ott volt a Szűz, az Atya és az Anya, a Harcos, a Vénasszony és a
Kovács… még az Idegen is. Két oldalukon mindenféle furcsa, idegen istenek: a
Nagy Pásztor és a Fekete Kecske, a Háromfejű Trios és Bakkalon, a Sápadt
Gyermek, a Fény Ura és Naath pillangóistene.
És ott oszladozott velük a megdagadt, zöld,
félig rákok martalékává lett Vízbefúlt Isten is; hajából még csöpögött a
tengervíz. Ekkor Varjúszemű Euron ismét felkacagott, a pap pedig sikoltozva
felriadt a Csend bendőjében. Lábán húgy csordogált lefelé. Az egész
csupán álom volt; az alattomos, fekete borban fogant látomás.
A királyválasztás volt az utolsó esemény,
melyre a Hínárhajú tisztán emlékezett. Mikor a kapitányok vállukra emelték
Euront és éljenzésben törtek ki, a pap elosont onnan, hogy megkeresse Victarion
fivérüket.
„Euron istenkáromlása miatt mindnyájunkra
lesújt majd a Vízbefúlt Isten haragja!” – figyelmeztette bátyját, Victarion
azonban makacsul hajtogatta, hogy az Isten emelte fel Euront, így neki is kell
letaszítania őt.
Ő nem fog közbelépni
– jött rá akkor a pap. Nekem kell.
A királyválasztáson ugyan megkoronázták
Euront, a gyűlés viszont emberekből állt: gyönge, ostoba teremtményekből,
akiknek a fejét könnyedén elcsavarják az aranykincsek és a hazugságok. Én
hívtam őket össze Nagga csontjaihoz, a Szürke Király Csarnokába. Én hívtam őket
össze, hogy igaz királyt válasszanak maguknak, ők azonban részeges dőreségükben
bűnt követtek el. Aeronra várt, hogy visszacsinálja, amit ők tettek.
„A kapitányok és királyok felemelhették
Euront, a köznép viszont meg fogja dönteni – ígérte Victarionnak. „Magam megyek
Nagy-Wykra, Harlaw-ra és Orkmontra, onnan pedig Pyke-ra. Minden városban és
faluban hallani fogják a szavam. Istentelen ember nem ülhet a Tengerkő
Trónuson!”
Mikor elváltak egymástól bátyjával, a tengerben
keresett vigaszt. Néhány vízbefúltja vele akart tartani, Aeron azonban elhessegette
őket pár nyers szóval. Az Istenén kívül nem vágyott más társaságára.
Lenn, ahol a köves part mentén hosszúhajóik
pihentek, fehéren tajtékzó fekete, sós hullámokat látott, melyek a félig
homokba süppedt, rücskös sziklákon törtek meg. A víz jéghidegen nyaldosta,
ahogy beljebb gázolt, Aeron azonban szemrebbenés nélkül tűrte istene
simogatását. Mellkasának hullámok ütődtek; egyik a másik után billentette meg,
ő viszont kitartóan haladt egyre beljebb, míg már a feje fölött csapkodtak. Az
ajkához érő só édesebb volt bármilyen bornál.
A távoli tengerpartról érkező éneklés és
ünneplés zajával halk nyikorgás keveredett, ahogy hosszúhajók állapodtak meg a
homokban. A szél hangosabban fütyült; Aeron fülét nyöszörgés ütötte meg. Hallotta,
ahogy istene a hullámkalapácsával csapkod: harcba hívta őt. Majd ott és akkor a
Vízbefúlt Isten ismét eljött hozzá, hangja bugyogva tört fel a tenger mélyéről.
„Aeron, alázatos és hűséges szolgám, el kell
mondanod a vas szülötteinek, hogy a Varjúszemű nem igaz királyuk, és hogy a
Tengerkő Trónus jogos örököse… se… se…”
Nem Victarion. Ő
a kapitányok és királyok ítéletére bízta magát, ők pedig félresöpörték.
Nem is Asha. Szíve
mélyén Aeron mindig is őt szerette legjobban Balon bátyja gyermekei közül. A
Vízbefúlt Isten harcoshoz méltó szellemmel és királyhoz méltó bölcsességgel
áldotta őt meg… ugyanakkor a női test átkával is sújtotta. Nő még sosem
uralkodott a Vas-szigetek felett. Ashának nem lett volna szabad igényt tartani
a trónra; Victarion mellé kellett volna állnia, erejét az övéhez adnia.
Nincs még késő
– határozott a tengerben didergő Aeron. Ha Victarion elveszi Ashát, együtt még
uralkodhatnak mint király és királynő. Réges-rég minden szigetnek saját
Sókirálya és Sziklakirálya volt. Térjen hát vissza a régi rend!
Hínárhajú Aeron ádáz elszántsággal a szívében
tántorgott ki a partra. Meg fogja dönteni Euront, gondolta – nem karddal vagy
fejszével, hanem hitéből merített erejével. Ahogy könnyedén lépdelt a köveken,
megállt egy pillanatra, hogy hátraseperje arcára és homlokára tapadt nyirkos,
fekete haját.
Ott, a köveken fogták el a némák, akik utána
lopakodtak homokon-vízen át, akik figyelték és vártak rá. Száját csattanó kéz
zárta le, feje hátuljának pedig valami kemény ütődött. Mikor legközelebb
kinyitotta a szemét, a Hínárhajú megbilincselve görnyedt a sötétségben.
Azután jött rá, hogy lázas; szájában pedig
vér ízét érezte, ahogy láncra verve forgolódott a Csend bendőjének
mélyén. A gyengébbek talán zokogtak volna, Hínárhajú Aeron azonban imádkozott,
mikor kelt, imádkozott, mikor feküdt; imádkozott még lázálmaiban is.
Az istenem most próbára tesz.
Erősnek és hűnek kell maradnom.
Még az előző tömlöcben történt, hogy Euron
némája helyett egyszer egy nő hozott neki ételt. Fiatal teremtés volt, begyes
és csinos; ruhája a zöld földek hölgyeinek pompájához illő. A lámpás fényénél
Aeron meg volt győződve arról, hogy sosem látott még nála bájosabbat.
– Leány – szólította meg, – én az Isten
szolgája vagyok. Megparancsolom, hogy szabadíts ki.
– Ó, azt nem tehetem – felelte a nő. – De
hoztam neked ennivalót, mézes zabkását. – Leült Aeron mellé egy sámlira, és
kanalanként a szájába adagolta az ételt.
– Hol vagyunk? – kérdezte Aeron két adag
között.
– Tölgyfapajzson, atyám várában. – A
Pajzs-szigeteken, háromezer mérföldnyire a hazámtól.
– És ki vagy te, gyermekem?
– Virágos Falia, Hewett nagyúr természetes
lánya, Euron király jövendőbeli sófelesége. Így te és én rokonok leszünk.
Hínárhajó Aeron a lány szemébe nézett. Sebes
ajkát mézes zabkásakéreg borította.
– Leány! – Láncai megcsörrentek, közelebb
hajolt. – Menekülj! Bántani fog. Meg fog ölni téged.
Falia erre felkacagott.
– Dehogyis, te buta! A hölgye vagyok, a
szerelme. Ajándékokkal halmoz el, de még mennyivel: selyemmel, szőrmével,
ékszerekkel! Ronggyal és kövekkel, ahogy ő mondaná.
A Varjúszemű semmire se tartja az
ilyesmit. Épp emiatt szegődtek annyian a szolgálatába: a
legtöbb kapitány megtartotta magának a zsákmány oroszlánrészét, Euron viszont alig
tartott igényt bármire belőle.
– Olyan ruhát kapok, amilyet csak akarok – csivitelt
tovább vidáman a lány. – A nővéreim régen velem hozatták az ételeiket, most
viszont Euron parancsára ők szolgálják ki az egész csarnokot, ráadásul
meztelenül! Miért tenne ilyet, ha nem irántam érzett szerelméből? – Hasára
tette a kezét, és elsimította rajta ruhája szövetét. – Fiúkat adok neki,
rengeteget…
– Már vannak fiai.
– Fattyak és korcsfajzatok, ő így nevezi
őket. Az én fiaim előbbre valóak lesznek, Euron megesküdött rá, megesküdött a
Vízbefúlt Istenetekre!
Aeron legszívesebben menten megsiratta volna
a lányt. Vérkönnyekkel.
– Át kell adnod az üzenetemet a bátyámnak.
Nem Euronnak, hanem Victarionnak, a Vasflotta kapitányának. Tudod, kiről
beszélek?
Falia felegyenesedett a sámlin.
– Tudom hát. De nem adhatok át neki semmilyen
üzenetet. Elment.
– Elment? – Ez a lehető legkegyetlenebb
csapásként érte Aeront. – Mégis hova?
– Keletre – válaszolta Falia. – Magával vitte
az összes hajóját. Neki kell elhoznia Westerosra a sárkánykirálynőt. Én leszek
Euron sófelesége, de kőfeleség is kell neki, aki a Hét Királyság királynéjaként
uralkodik majd oldalán. Azt mondják, ő a világ leggyönyörűbb asszonya, ráadásul
sárkányai is vannak. Euron feleségeiként tulajdonképpen nővérek leszünk!
Hínárhajú Aeron már alig hallotta a lány
fecsegését. Victarion elment; ekkora már a világ másik felén járt, vagy talán meg
is halt. Aeron biztosra vette, hogy a Vízbefúlt Isten próbatétel elé állította,
és ez is a lecke része volt. Ne bízz senki emberfiában! Most már csak a
hitem menthet meg.
Aznap éjjel, mikor a dagály újra berontott a
cellájába, Aeron imádkozott, hogy a vízszint egész éjszaka emelkedjen, és
vessen véget a gyötrelmeinek. Alázatos és hűséges szolgád voltam –
fohászkodott, miközben láncait tekergette. Most kérlek, ragadj ki bátyám
karmaiból, és vigyél magaddal a hullámok alá, ahol elfoglalhatom helyemet az
oldaladon!
Nem szabadította meg azonban senki és semmi.
Egyedül a némák jöttek; levették róla láncait, durván felráncigálták őt egy
hosszú kőlépcsőn, majd elvonszolták egészen a hideg, fekete tengeren ringatózó Csendig.
Pár napra rá a hajótest épp valami vihar
markában reszketett, mikor a Varjúszemű ismét meglátogatta Aeront; egyik
kezében szokás szerint lámpás, a másikban ezúttal tőr.
– Még képes vagy imádkozni, pap? Az istened
már elhagyott téged.
– Tévedsz.
– Én magam tanítottalak meg az imádságra,
öcsém. Már elfelejtetted? Éjjelente meglátogattalak a hálószobádban, mikor már
fejembe szállt a sok ital. Odafenn, a Tengeri Toronyban aludtatok Urrigonnal.
Az ajtótok másik oldalán is hallottam, ahogy imádkozol. Mindig is furdalt a
kíváncsiság: azért fohászkodtál, hogy téged válasszalak, vagy azért, hogy
kimaradj belőle? – Euron Aeron torkához nyomta a tőrt.
– Imádkozz most hozzám! Könyörögj, hogy
vessek véget a szenvedésednek, és én megteszem.
– Még neked sem lenne merszed hozzá – ellenkezett
a Hínárhajú. – Az öcséd vagyok. Nincs átkozottabb ember a testvérgyilkosnál.
– Mégis az én fejemen a korona, te pedig itt
rohadsz láncra verve. Hogy engedheti ezt a Vízbefúlt Isten, ha egyszer három
fivérünket is megöltem?
Aeron szájtátva nézett rá.
– Hármat?
– Nos, ha a féltestvéreket is beleszámoljuk,
igen. Emlékszel még a kis Robinra? Nyamvadt egy jószág volt. Emlékszel, milyen
nagy volt a feje és milyen puha? Mást se csinált, csak nyivákolt és szart. Ő
volt a második; Harlon volt az első. Mindössze az orrát kellett befognom. A
szürkehámtól addigra már megkövesedett a szája, így nem tudott kiabálni. A
szeme viszont eszeveszett haláltáncot járt; valósággal könyörgött nekem. Mikor
aztán kialudt benne a fény, kimentem és a tengerbe hugyoztam; vártam, mikor
sújt le rám az Isten, de nem tette. Ó, és igen, a harmadik Balon volt, de ezt
eddig is tudtad. Nem volt lehetőségem magam megtenni, de tulajdonképpen az én
kezem taszította őt le a hídról.
A Varjúszemű egy kicsit erősebben nyomta oda a
tőrét; Aeron érezte, hogy nyakán vér csorog lefelé.
– Ha a Vízbefúlt Istened nem sújtott le rám,
miután megöltem három fivérem, ugyan minek mozdítaná a kisujját is egy negyedik
miatt? Talán mert te a papja vagy?
Euron hátralépett tőle, tőrét pedig
visszadugta a hüvelyébe.
– Nem öllek meg ma este. Szent ember vagy, a
véred is szent. Arra pedig szükségem is lehet még… majd később. Egyelőre életre
ítéllek.
„Szent ember vagy, a véred is
szent” – ismételte magában Aeron, mikor bátyja már
felment a fedélzetre. Gúnyolódik velem is, meg az Istennel is.
Testvérgyilkos. Istenkáromló. Emberbőrbe bújt démon.
Aznap éjjel bátyja halálát foglalta imájába.
Már a második tömlöcben raboskodott, mikor
további szent emberek érkeztek, hogy osztozzanak kínjában. Hárman a zöld földek
septonjainak köpenyét viselték, egy másik pedig R’ hllor papjainak vörös
öltözetét. Ez utóbbi alig emlékezetett emberre: mindkét keze csontig égett, az
arcából maradt szénfekete retteneten, töredezett, gennyező bőrű orcája fölött pedig
vak szempár forgott világtalanul. Meg is halt pár órával azután, hogy
odaláncolták a falhoz; holttestét azonban a némák még három teljes napra ott hagyták
rothadni.
Legutoljára két keleti boszorkánymestert hoztak
be; arcuk gombafehér, ajkuk lilába hajló kék, akár egy csúnya zúzódás.
Éheztethették őket, ösztövér testük ugyanis csupa csont és bőr volt. Egyikőjük
elvesztette mindkét lábát, így őt fellógatták egy gerendára.
– Pree! – óbégatott, ahogy előre-hátra
himbálózott. – Pree, Pree!
Talán így hívják a démont, akit
imád. A Vízbefúlt Isten majd megvéd engem –
mondogatta magának a pap. Ő erősebb, mint a hamis istenek, akiket ezek
imádnak; erősebb, mint az ő fekete mágiájuk. A Vízbefúlt Isten majd kiszabadít.
Józanabb pillanataiban Aeron azon tanakodott,
vajon miért gyűjti a Varjúszemű a papokat – habár nem hitte, hogy tetszene neki
a válasz. Victarion elment, nélküle pedig a remény is oda volt. Aeron
vízbefúltjai minden bizonnyal úgy hitték, hogy a Hínárhajú valahol Ó-Wykon,
Nagy-Wykon vagy Pyke-on bujkál, és már várták, mikor bukkan elő, hogy
felszólaljon az istentelen király ellen.
Urrigon rendszeresen kísértette lázálmaiban. Meghaltál,
Urri – gondolta Aeron. Aludj hát, gyermekem, ne háborgass többet!
Nemsoká csatlakozom hozzád.
Valahányszor Aeron imádkozott, a
megcsonkított boszorkánymester furcsa hangokat adott ki, társa pedig hevesen
gurgulázott valami különös keleti nyelven – a pap nem tudta eldönteni,
átkozódnak-e vagy fohászkodnak. Időnként a septonok is motyogtak valamit, Aeron
azonban az ő szavaikat sem értette; azt gyanította, nekik is kivágták a
nyelvüket.
Mikor legközelebb megjelent a tömlöcben,
Euron haja hátra volt nyalva homlokáról, ajka pedig olyan kék volt, hogy már
feketébe hajlott. Ezúttal levette uszadékfa koronáját; helyette vaskoronát
viselt, melynek tetejéről cápafogak meredeztek.
– Ami halott, nem halhat meg többé – kántálta
elszántan Aeron. – Hisz annak, aki már megízlelte a halált, többé nincs mitől
tartania. Vízbefúlt ő, de felkélt, erősebben, acéllal és tűzzel!
– Te is így jársz majd, öcsém? – kérdezte
gúnyosan Euron. – Nem hiszem. Szerintem ha vízbe fojtalak, vízbefúlt is
maradsz. Az összes isten hazugság, a tiéd viszont egyenesen nevetséges: embernek
látszó sápadt, fehér valami, keze-lába eltörött és feldagadt, haja úszkál a
vízben, arcát halak csipegetik. Miféle bolond az, aki ilyen istent imád?
– Ő a te istened is – erősködött Aeron. – És
mikor meghalsz, szigorúan ítéltetsz majd meg, Varjúszemű. Örök időkig tengeri
meztelen csigaként tengeted majd a napjaid, a hasadon fogsz csúszni és szart
fogsz enni! Ha nem félsz kiontani a saját véred, vágd el a torkom és essünk túl
rajta! Belefáradtam az őrült öndicsőítésedbe!
– Öljem meg a tulajdon öcsémet? Vért a
véremből, Quellon Greyjoy ágyékának gyümölcsét? Akkor kivel osztoznék a
diadalomon? Édesebb a győzelem, ha az embert szerettei veszik körül.
– A te győzelmeid üresen konganak. Úgysem
tudod megtartani a Pajzs-szigeteket.
– Ugyan miért akarnám őket megtartani? –
Bátyja mosolygós szeme kéken, vakmerően és aljasan csillogott a lámpás
fényénél. – A szigeteknek nem veszem több hasznát. Egyik kezemmel megszereztem,
a másikkal meg átruháztam őket; bőkezűségéről ismerszik meg a nagy király,
öcsém. Most már újdonsült birtokosuk dolga, hogy megtartsa őket. A
megszerzésükkel járó dicsőség örökké az enyém; ha viszont elveszítjük ezt a pár
sziklahalmot, a vereséget azok a bolondok szenvedik majd, akik olyan mohón
tartották a markukat.
Euron közelebb hajolt.
– A hosszúhajóink már fenn fosztogatnak a
Manderen meg végig a part mentén, egészen az Arborig és a Redwyne-szorosig. Ismét
beköszönt a régi rend, öcsém.
Őrület.
– Eressz szabadon! – parancsolta Hínárhajú
Aeron a tőle telhető legnagyobb szigorral. – Különben az Isten haragja
fenyeget!
Euron faragott kőpalackot és boros kupát vett
elő.
– Olyan szomjasnak látszol – állapította meg,
miközben töltött. – Elkélne neked egy kis ital, például pár korty éjiárny.
– Nem. – Aeron elfordította a fejét. – Nem,
ha mondom!
– Én meg azt mondom, igenis elkél. – Euron
megint hátrafeszítette öccse fejét hajánál fogva, majd a szájába töltötte az
aljas nedűt. Aeron hiába préselte össze ajkát és tekergette jobbra-balra a
fejét; hiába próbált minden erejével ellenállni, végül rájött: vagy nyel, vagy
megfullad.
A második alkalommal még jobban meggyötörték
az álmok. Látta, ahogy a vas szülötteinek lángokban álló hosszúhajói vérvörös,
fortyogó tengeren sodródnak tétován. Viszontlátta a Vastrónon ülő bátyját, ezúttal
azonban nem emberi alakban. Euron inkább hasonlított tintahalra: arca helyén
tekergőző karok sokasága – mintha tengermélyi kraken nemzette volna a
szörnyeteget. Euron mellett karcsú, magas, rettenetes női árnyalak állt, akinek
kezében sápadt, fehér lángok táncoltak. Szökdécselő törpék szórakoztatták őket;
ahogy a férfiak és nők meztelen, torz testüket összedörgölve harapdálták és
marták egymást, Euron és párja egyre csak kacagott és kacagott…
Aeron a fulladásról is álmodott: nem a biztos
üdvösségről, amely a Vízbefúlt Isten sós csarnokaiban várta utána, hanem a
rettegésről, amely még az igazhitűeket is elfogja, mikor szájuk, orruk és
tüdejük megtelik vízzel, és képtelenek levegőt venni. A Hínárhajú háromszor riadt
fel aznap éjjel, valójában azonban egyszer sem ébredt fel – rémálma
mindháromszor csupán újabb fejezetébe lépett.
Végül aztán egy nap, mikor a tömlöc ajtaja
kitárult, a rajta belépő néma nem ételt hozott neki; egyik kezében kulcscsomót
csörgetett, a másikban lámpást tartott. A fény erős volt Aeron szemének – a
látogatás miértjének kérdése pedig megrémítette őt. Vakító és rettentő. Valami
megváltozott. Valami történt.
– Hozzátok őket! – parancsolta valaki
félig-meddig ismerős hangon a búskomor homályban. – De tüstént; tudjátok jól, milyen.
Ó, hogyne tudnám. Kisfiúkorom óta
tudom.
Az egyik septon ijedtében hangokat adott ki,
ahogy a néma eloldozta a láncait; fuldoklástól sem mentes próbálkozását
eredetileg beszédnek szánhatta. A csonka boszorkánymester végig a fekete vízre
meredt leszegett fejjel, közben ajkával hangtalan ima szavait formázta. Mikor ő
került sorra, Aeron nekiesett a némának; ereje azonban már elhagyta végtagjait,
így egy ütéssel sikerült lecsillapítani. Egyik, aztán másik csuklójáról is
lehullott a bilincs. Szabadság – nyugtázta magában. Szabad vagyok.
Mikor azonban járni próbált, elgyengült lába
az első lépésnél összecsuklott alatta. Egyik rab sem volt olyan állapotban,
hogy gyalogolni tudjon, így végül a némáknak hívniuk kellett társaikat. Ketten
megragadták Aeron egy-egy karját, és felvonszolták őt a csigalépcsőn. Lábfeje
minduntalan a lépcsőfokoknak ütődött; ajkában kellett harapnia, hogy ne
üvöltsön fel a belenyilalló fájdalomtól. Hallotta, hogy közvetlenül mögöttük a
boszorkánymestereket cipelik, leghátul pedig a septonok zokogtak és ziháltak. A
lépcsőfokokra fordulatról fordulatra több fény esett, mígnem végül a bal oldali
kőfalban hasadék nagyságú ablak jelent meg; ugyan legfeljebb az ember keze fért
át rajta, elég széles volt, hogy beengedje a Nap egy vékony sugarát.
Milyen szép arany
– csodálta meg a Hínárhajú –, milyen gyönyörű.
Mikor a némák átvonszolták a fényen, Aeron
érezte a melegét; arcán könnyek csorogtak le. A tenger. Érzem a tenger
szagát. Hát mégsem hagyott el Vízbefúlt Isten! A tengerben majd újra
kiteljesedem! Ami halott, nem halhat meg többé, hanem felkél, keményebben és
erősebben…
– Vigyetek a vízhez! – parancsolta, mintha
még mindig odahaza, a Vas-szigeteken lenne vízbefúltjai körében; a némák
azonban Euron teremtményei voltak, így rá se hederítettek.
Továbbvonszolták őt a lépcsőn, végig egy
fáklyafényes galérián, majd be egy sivár, kőfalú csarnokba, ahol tucatnyi
holttest lógott a gerendákról. Euron tucatnyi kapitánya gyűlt össze a
helyiségben és borozgatott a forgó-himbálózó hullák alatt. A tisztelethelyen Balkezes
Lucas Codd ült, aki köpeny gyanánt nehéz selyemtapétát kanyarintott a vállára.
Mellette ült a Vörös Evezős, aztán Vékonyképű Jon Myre, Kőkéz és Sószakáll
Rogin.
– Kik ezek a halottak? – förmedt rájuk Aeron.
Nyelve úgy megduzzadt, hogy szavai csupán érdes suttogásként hagyták el a
száját; hangja halovány volt, mint az egérszellentés.
– A vár előző birtokosa meg a családja – A
válasz Barnafogú Torwoldtól, bátyja egyik kapitányától érkezett, aki csaknem
olyan megátalkodott lény volt, mint maga Euron.
– Disznók – dörmögte egy másik aljas
teremtmény, az, amelyiket Vörös Evezősnek hívtak. – Övék volt ez a sziget, ez a
kőszikla itt, egy köpésre az Arbortól. Volt merszük megfenyegetni minket:
Redwyne, röf! Hightower, röf! Tyrell, röf, röf, röf! Így röfögtek nekünk, aztán
meg visítva mentek a pokolra!
Az Arbor. Amióta
a Vízbefúlt Isten megáldotta őt második életével, Aeron nem merészkedett ilyen
messzire a Vas-szigetektől. Nem illek ide, semmi keresnivalóm errefelé.
Vízbefúltjaim oldalán volna a helyem, odahaza kellene felszólalnom a Varjúszemű
ellen.
– Na, és jól tartottak titeket az isteneitek
a sötétben? – gúnyolódott Balkezes Lucas Codd.
Az egyik boszorkánymester válaszul odamorgott
neki valamit az ocsmány keleti nyelvén.
– Legyetek mind átkozottak! – szitkozódott
Aeron.
– Az átkaid itt hatástalanok, pap – felelte
Balkezes Lucas Codd. – A Vízbefúlt Istenedet bőségesen megetette a Varjúszemű;
jól meghízott már a sok áldozattól. A szó nem több, mint szél, a vér azonban
hatalom. Ezreket adtuk már a tengernek, az Isten pedig cserébe ezerszer győzelemre
segített minket!
– Hálát illene adnod, Hínárhajú – fordult oda
hozzá Kőkéz. – Megint kihajózunk a tengerre. A Redwyne-flotta már vánszorog
felénk. A szél nem kedvezett nekik, mikor Dorne-t kerülték meg, mostanra
viszont elég közel értek, hogy Óváros vénasszonyai felbátorodjanak tőlük, így
Leyton Hightower fiai már jönnek lefelé a Suttogó Szoroson, hátha sikerül hátba
kapniuk minket.
– Te tudod, milyen az, ha hátba kapnak, mi? –
kacagott a Vörös Evezős.
– Vigyétek őket a hajókhoz! – parancsolta
Barnafogú Torwold.
Így aztán Hínárhajú Aeron visszatért a sós
tengerre. Egy tucat hosszúhajó horgonyzott a vár előtti rakparton, kétszer
annyi feküdt a homokon. Árbocukon ismerős zászlók: a Greyjoyok krakenje, a
Wynchek véres holdja, a Goodbrotherek harci kürtje; tatjukon azonban olyan
lobogó lengedezett, amilyet Aeron még sohasem látott: fekete pupillájú vörös
szem, fölötte vaskorona, melyet két varjú tartott.
A hosszúhajókon túl megannyi kereskedőhajó
ült a nyugodt, türkizkék vízen: koggék, karakkok, halászbárkák, még egy nagy
kogge is – a flotta hízós kocája, akkora, mint a Leviatán. Egytől egyig
hadizsákmány – állapította meg a Hínárhajú.
Varjúszemű Euron a Csend fedélzetén
állt, öltözéke semmihez sem hasonlítható koromfekete pikkelyes páncél, mely
olyan könnyűnek tűnt rajta, mint a legvékonyabb selyem. A pikkelyeket vörös
arany szegélyezte; valahányszor Euron megmozdult, ragyogóan csillogtak a
napfényben. Aeron mintákat is látott a fémen: az acélba spirálokat, rovásokat
és egyéb varázsjeleket munkáltak.
Valyriai acél
– jött a felismerés. A páncélja valyriai acél. A Hét Királyságban
senkinek sem volt valyriai acél páncélzata. Az ilyesmit csak négyszáz éve, a
Végzet előtt ismerték, de még akkoriban is királyságokat lehetett volna venni
az árából.
Euron tehát nem hazudott: valóban járt
Valyriában. Nem csoda, hogy elment az esze.
– Felséged – szólította meg a Varjúszeműt
Barnafogú Torwold. – Itt vannak a papok. Mit akarsz, mit csináljunk velük?
– Kötözzétek őket az orrokhoz! – hangzott
Euron parancsa. – Az öcsémet a Csendéhez! Egyet válassz magadnak, a
többiért meg kockázzanak a kapitányok; hajónként egy jár. Hadd érezzék arcukon
a permetet, a Vízbefúlt Isten nedves, sós csókját!
Ezúttal a némák nem a hajó gyomrába vitték
Aeront, hanem odaszíjazták a Csend orrához, a karcsú, erős, meztelen
szűzlányt mintázó orrszobor mellé; a lány karja széttárva, haja széltől zilált
– szájának azonban nyoma sem volt.
Hínárhajú Aeront bőrszíjakkal erősítették az
orrhoz, melyek összezsugorodtak, ahogy víz érte őket; a papot mindössze
szakálla és ágyékkötője fedte. A Varjúszemű kiadta a parancsot; fekete vitorla
emelkedett az árbocon, a köteleket bevonták, a Csend pedig eltávolodott
a parttól, ahogy evezői fel-le jártak és köpülték a vizet az evezősmester
dobjának lassú ütemére. Odafenn a vár lángokban állt; a tüzes nyelvek
ki-kinyaldostak az ablakain.
Mikor már jó ideje kint jártak a tengeren,
Euron odalépett hozzá.
– Olyan elhagyottnak tűnsz, öcsém. Kapsz
tőlem valamit ajándékba.
Intett a kezével, mire két fattyú fia odavonszolta
elé a nőt, akit aztán az orrhoz kötöztek, a szobor másik oldalára. Meztelen
volt, akárcsak a száj nélküli szűz; puha hasa épphogy kerekedett a benne lévő
gyermektől; arca vöröslött a könnyektől, de nem ellenkezett, mikor a fiúk
megszorították a kötelékét. Haja arcába lógott, Aeron azonban így is felismerte
őt.
– Virágos Falia – szólította meg. – Bátorság,
leányom! Nemsoká véget ér mindez, mi pedig együtt lakomázunk majd a Vízbefúlt
Isten sós csarnokaiban!
A lány felnézett, válaszolni azonban nem
válaszolt. Nincs nyelve, amellyel felelhetne – jött rá a Hínárhajú.
Ajkát megnyalva só ízét érezte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése