eredeti szöveg
A Nemes Hölgy
termetes hajó volt: olyan kövéren és lomhán terült el a vízen, mint a zöld
földek nemes hölgyei ágyaikon – hatalmas fenekét így Victarion alaposan megtölthette
felfegyverzett harcosaival. Mögötte haladt a Rabszolga-öbölbe vezető hosszú
útjuk eddigi termésének, a Vasflotta szerezte zsákmánynak a többi része: a Nemes
Hölgynél csekélyebb méretű koggék, nagy koggék, karakkok, és kereskedőgályák
szedett-vedett sora és köztük néhány halászhajó itt-ott elszórva. Ez a flotta amilyen
méretes volt, egyúttal olyan ártalmatlan is: noha gyapjúból, borból és egyéb
árucikkekből bőséggel akadt a hajóin, vajmi kevés veszélyt jelentett az
ellenségre. Parancsnokának Victarion Egyfülű Wulfot nevezte ki.
– A
rabszolgatartók összerezzenhetnek a vitorláid láttán – mondta Egyfülűnek –, de
amint teljesen a szemük elé kerültök, egyből kikacagják majd a félelmüket.
Kereskedők és halászok vagytok, semmi egyéb. Bárki ezt gondolja majd, aki rátok
néz. Hadd menjenek olyan közel hozzátok, amennyire csak szeretnének, az
embereket viszont tartsd benn a hajótestekben, amíg készen nem álltok. Aztán ti
is közelítsetek, és szálljátok meg a fedélzetüket! A rabszolgákat szabadítsátok
meg a láncaiktól, uraikat adjátok a tengernek, a hajókat viszont vegyétek
magatokhoz. Mindegyikre szükségünk lesz majd a hazaúthoz.
– Hazaút… – Wulf
elvigyorodott. – Az embereknek örülni fognak, ha meghallják ezt, kapitány úr.
Előbb megszerezzük a hajókat… aztán szétzúzzuk ezeket a yunkaiakat. Úgy ám!
A Vasdiadal
kéz a kézben haladt a Nemes Hölggyel: a két hajót láncokkal és
csáklyákkal fogták össze, közöttük létrán lehetett átjárni. A nagy kogge
hosszban jóval felülmúlta a hadihajót, és magasabbra is emelkedett a vízből.
Vasemberek fejei sorakoztak végig a korlátja mentén; bámulták Victariont, ahogy
hátba veregeti Egyfülű Wulfot, majd felküldi hozzájuk a létrán. A tenger vize sima
volt és békés, az égen még fénylettek a csillagok. Wulf felhúzatta a létrát és
eloldoztatta a láncokat az embereivel; a kogge és a hadihajó útjai elváltak. Ekkor
a messzeségben Victarion híres flottája is vitorlát bontott. A Vasdiadal
legénysége vad éljenzést hallatott, amire a Nemes Hölgyé hasonlóképpen
válaszolt.
Victarion a
legjobb harcosait adta Wulfnak. Irigyelte is őket, hiszen rájuk várt, hogy a
legelső csapásokat mérjék és először lássák meg a riadalmat ellenfeleik
szemében. Miközben a Vasdiadal orrából nézte, ahogy Wulf kereskedőhajói
egymás után tűnnek el nyugati horizonton, eszébe jutottak a legelső megölt ellenségei,
majd az első hajója és az első asszonya is. Türelmetlen lett: már éhezett a
hajnalra és mindarra, amit ez a nap hozhat számára. Halál vagy dicsőség, én
ma mindkettőből kiveszem a részem. Őt illette a Tengerkő Trónus, miután
Balon meghalt, Euron azonban elvette tőle – éppúgy, ahogy sok évvel azelőtt a
feleségét is elragadta. Elvette és be is mocskolta, de azt már rám hagyta,
hogy megöljem. Csakhogy mindez már a múlté volt; Victarion úgy érezte, most
végre megkapja jussát. Enyém a kürt, és rövidesen enyém lesz az asszony is;
ő pedig még szebb is annál, amelyiket meg kellett ölnöm a Varjúszemű miatt.
– Kapitány! – A
hang gazdája Hosszúvizes Pyke volt. – Az evezősök már várnak.
Háromra
lesz szükségem, három erősre.
– Küldd őket a
kabinomba! A pap is kelleni fog.
Mindhárom evezős
nagydarab volt, noha az egyik csak fiú; a másik monstrum, a harmadik pedig egy
fattyú fattya. A Fiú még egy éve sem húzta az evezőt, a Monstrum viszont már
húsz éve szolgált a flottánál. Volt nevük is, Victarionnak azonban fogalma sem
volt róluk; annyit tudott csupán, hogy egyikőjük a Siralomról, egy másik
a Karvalyról, a harmadik pedig a Pók Csókjáról jött. Nem is
várhatta el senki Victarion Greyjoytól, hogy névről ismerjen minden szolgát,
aki valaha a Vasflottában evezett.
– Mutasd meg
nekik – parancsolta Moqorrónak, miután a három férfit bevezették a kabinjába.
A pap eléjük
hozta a kürtöt, a sötétbőrű asszony pedig lámpást tartott fölé, hogy mind jól
megnézhessék. A meg-megrebbenő fényben mintha maga a pokolkürt is rángott és
vonaglott volna a pap kezeiben, akár egy szabadulni próbáló kígyó. Moqorro irtózatos
méretű ember volt: nagy hasú, széles vállú és toronymagas – a kürt azonban még
úgy is hatalmasnak látszott, hogy ő fogta.
– A bátyám Valyriában
találta – mesélte Victarion a szolgáknak. – Képzeljétek csak, mekkora lehetett
a sárkány, amelyik elbírt két ilyet a fején. Nagyobb Vhagarnál és Meraxesnél,
de még Balerionnál, a Fekete Iszonyatnál is. – Elvette a kürtöt Moqorrótól, és
tenyerével végigsimította az ívét. – Euron egyik némája belefújt az ó-wyki
Királyválasztáson. Biztosan van köztetek, aki emlékszik. Nem olyan hangja volt,
amelyet elfelejt az ember, ha csak egyszer is hallotta.
– Azt mondják,
meghalt – szólt a Fiú. – Az, aki megfújta.
– Így igaz. A
kürt füstölgött utána. A némának felhólyagzott tőle az ajka, a mellére tetovált
madár pedig vérzett. Aztán másnap meghalt. Mikor felvágták, látták, hogy a
tüdeje megfeketedett.
– Ez a kürt el
van átkozva – jelentette ki a Fattyú Fattya.
– Valyriai
sárkány szarvából faragták – felelte Victarion. – Bizony, hogy el van átkozva.
Nem is mondtam soha, hogy nincs. – Végigfuttatta kezét a kürtöt díszítő egyik
vörösarany gyűrűn; ujjbegyei alatt mintha dalra fakadtak volna az ősi rovások.
Egy fél pillanatig nem is akart jobban semmi mást, mint hogy ő maga szólaltassa
meg a kürtöt. Euron bolond volt, hogy ideadta nekem. Értékes és nagy erejű
ez a kürt. Vele elnyerem a Tengerkő Trónust, aztán pedig a Vastrónt is. Vele
elnyerem az egész világot. – Cragorn háromszor fújt a kürtbe, mielőtt
belehalt. Volt akkora darab, mint bármelyikőtök, és olyan erős is, mint én.
Akkora ereje volt, hogy puszta kézzel le tudta csavarni egy ember fejét a
nyakáról. A kürt mégis végzett vele.
– Akkor mi is
beledöglünk – szólt közbe a Fiú.
Victarion ritkán
hagyta szó nélkül azt, ha egy szolga engedély nélkül nyitotta ki a száját – a
Fiú viszont még fiatal volt, nem több mint húszéves, ráadásul várható volt,
hogy nemsokára meg is hal. Így ez egyszer annyiban hagyta.
– A néma hármat
fújt bele, ti viszont egyenként csak egyet fogtok. Talán belehaltok, talán nem.
Egyszer mindenki meghal. A Vasflotta most csatába megy, és még mielőtt a Nap
lemegy, erről a hajóról is sokan meghalnak majd. Ledöfik, levágják vagy kibelezik
őket, vízbe fúlnak vagy eleven elégnek… csak az Istenek a tudói annak, ki éri
meg közülünk a holnapot. Fújjatok a kürtbe, és ha túlélitek, szabad emberek
vagytok, akár mindhárman is. Kaptok tőlem asszonyt, földet meg hajót, még saját
szolgákat is. Ismerni fogják a neveteket!
– Még te is,
kapitány úr? – kérdezte a Fattyú Fattya.
– Biz’ ám!
– Akkor én vállalom.
– Én is – vágta
rá a Fiú.
A Monstrum csak
összefonta a karját, majd bólintott.
Ha ezekbe
bátorságot öntött a hit, hogy ők döntöttek, hát higgyék csak azt. Victariont kevéssé érdekelte, miben hisznek –
végül is csak szolgák voltak.
– Velem jöttök,
a Vasdiadalon – mondta nekik –, de nem harcoltok a csatában. Fiú, te
vagy a legifjabb, így elsőnek te fújod meg a kürtöt. Mikor eljön az idő, hosszan
és hangosan fújjatok bele. Úgy hallottam, erősek vagytok. Addig fújjátok, amíg
már állni sem bírtok, olyan gyengék vagytok; amíg az utolsó csepp levegőt is ki
nem préselitek magatokból; amíg a tüdőtök égni nem kezd. Hadd hallják meg
Mereen szabad lakosai, Yunkai rabszolgatartói és Astapor szellemei! Hadd
szarják össze magukat a majmok, mikor a szava elér a Cédrus-szigetig! Aztán
adjátok át a kürtöt a következőnek. Hallottátok? Tudjátok hát, mi a dolgotok?
A Fiú és a
Fattyú Fattya meghúzták üstöküket. Talán a Monstrum is így tett volna, ha nem
lett volna kopasz.
– Megfoghatjátok
a kürtöt, aztán mehettek.
A három szolga egyenként
hagyta el a kabint. Végül Moqorro is elindult kifelé, Victarion viszont nem
akarta, hogy magával vigye a kürtöt.
– Azt magamnál
tartom, amíg szükség nem lesz rá.
– Ahogy
parancsolod. Kívánod, hogy megvágjalak?
Victarion
csuklón ragadta a sötétbőrű asszonyt, és magához húzta.
– Majd ő
megteszi. Te menj, imádkozz a vörös istenedhez. Gyújtsd meg a tüzed, aztán
mondd el, mit látsz.
Moqorro sötét
szemében mintha fény gyúlt volna.
– Sárkányokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése