Valahol a messzeségben egy haldokló az anyjáért sikoltott.
– Lóra! – kiáltotta valaki ghiscari nyelven a
Második Fiakéval északról szomszédos táborban. – Lóra! Lóra! – Magas és éles
hangja jóval saját táborán túlra is elhallatszott a reggeli levegőben.
Tyrion éppen tudott annyira ghiscariul, hogy
megértse a szót; egyvalami azonban bármilyen nyelven tisztán kivehető lett
volna a kiáltásból: a félelem. Tudom, mit érez.
Neki is ideje volt megkeresnie saját lovát. Ideje
volt magára öltenie valami halott kölyök páncélját, felcsatolnia egy kardot és
egy tőrt, és fejébe húznia jókora, horpadt sisakját. Már hajnalhasadta után járt
az idő: a város fala és tornyai mögül kilátszott a felkelő Nap vakítóan fénylő csücske.
Nyugatra a csillagok egymás után halványultak el. Trombitaszó harsogott a
Skahazadhan mentén, melyre válaszul harci kürtök bődültek Meereen falainak
tetején. A folyó torkolatában égő hajó süllyedt. Holttestek és sárkányok repültek
az égen, miközben a Rabszolga-öböl vizén hadihajók csaptak össze egymásnak
ütközve. Tyrion nem látta őket, a hangokat azonban jól hallotta: a reccsenést,
ahogy hajótest hajótestnek ütődik, és a találkozás szilánkokká zúzza az evezőket;
a vasemberek öblös harci kürtjeinek és a qarthiak furcsa, visító sípjainak
szavát; az ordításokat és csatakiáltásokat; a csattanást, ahogy fejsze ér
páncélt, vagy kard pajzsot; és a sebesültek jajveszékelését, amely mindezekkel
vegyül. Sok hajó még nem ért a part közelébe, így csupán halovány hangok
érkeztek felőlük – Tyrionnak azonban ezek szintúgy ismerősen csengtek. A
mészárlás zenéje.
Mintegy háromszáz méterre onnan, ahol állt, felfelé
lendítette hosszú karját a Gonosz Nővér, markában egy halom hullával; és már bucskáztak
is keresztül az égen a meztelen, felduzzadt testek, mint megannyi fakó, halott,
csont nélküli madár. Az ostromlók táborai vörös és arany kavalkádokként
pompáztak, míg Meereen híres lépcsős piramisai fekete behemótokként
tornyosultak, háttal a vakító napfénynek. Tyrion meglátta, hogy az egyik
tetején mozog valami. Sárkány, de melyik? Ilyen messziről nézve akár sas
is lehetett volna. Jókora sas.
Miután teljes napokat töltött a Második Fiak
áporodott sátraiban, a kinti levegőt tisztának és üdének érezte. Bár az öblöt
nem láthatta, az orrába csapó erős sószagból arra következtetett, nincs messze
tőle. Mély levegőt vett. Remek nap ez a harchoz. Keletről dobszó
dübörgött végig a kopár pusztaságon. A Harridan mellett elvágtatott egy
oszlopnyi lovas, akik a Szélfútták kék lobogóit lengették.
Egy fiatalt talán felvidított volna ez az
egész. Valaki ostobább talán nagyszerűnek és dicsőségesnek tartotta volna, amit
lát – egészen addig, míg egy gyűrűs mellbimbójú, bűn ronda yunkai
rabszolgakatona a szeme közé nem állítja fejszéjét. Tyrion Lannisternek ennél
több esze volt. Az istenek nem kardforgatásra teremtettek engem – de akkor
mégis miért csöppentenek egyik csatából a másikba?
Senki sem hallotta. Senki sem válaszolt neki.
Senkit sem érdekelte.
Tyrion azon kapta magát, hogy legelső csatája
jár a fejében. Aznap reggel Shae ébredt fel előbb kettejük közül apja
trombitáinak harsanására. A bájos szajha, akinek fél éjszakányi gyönyörűséget
köszönhetett, akkor úgy reszketett a karjaiban, mint egy megrémült gyermek. Vagy
az is csak színjáték volt? Trükk, hogy én bátor zseninek érezhessem magam? Micsoda
mímes lehetett! Mikor odakiáltott Podrick Payne-nek, hogy segítséget kérjen
a páncélja felvételében, a fiú még horkolt. Nem ő a leggyorsabb legény, akivel
valaha találkoztam, de végül tűrhető fegyverhordozónak bizonyult. Remélem,
talált nálam jobb embert, akit szolgálhat.
Furcsamód a Zöldágra sokkal jobban
emlékezett, mint a Feketevízre. Az volt nekem az első. Az elsőt sosem
felejti el az ember. Emlékezett a ködre, ahogy a vízről a partra hömpölygött
a nádason keresztül – mintha sápadt, fehér ujjak nyúltak volna át egy rácson. Arra
is emlékezett, aznap milyen gyönyörű volt a napfelkelte: feje felett a
csillagokkal behintett, bíborszín égbolt, a füvön üvegként meg-megcsillanó
reggeli harmat és a keleten felragyogó vörösség. Aztán eszébe jutott Shae
ujjainak érintése, ahogy a nő segített Podricknak feladni rá felemás
páncélzatát. Az a rohadt sisak. Olyan volt, mint egy hegyes aljú vödör. Azonban
épp a tüske mentette meg az életét és hozta el neki az első győzelmet, még ha Negyedréz
és Krajcár feleolyan idétlenül sem festettek soha, mint ő akkor. Shae persze
„rémületesnek” nevezte, mikor meglátta őt talpig acélban. Hogy lehettem
ilyen vak, ilyen süket, ilyen ostoba? Több eszem is lehetett volna, mint hogy a
farkamra bízom a gondolkodást.
A Második Fiak már a lovaikat nyergelték. Nyugodtan,
kimérten és hatékonyan jártak el; ha százszor nem csinálták már végig mindezt,
akkor egyszer sem. Páran közülük tömlőt járattak kézről kézre, Tyrion azonban nem
tudta volna megmondani, bort vagy vizet kortyolnak-e belőle. Bokkoko a
szeretőjét csókolta bármiféle szégyenérzet nélkül; egyik hatalmas kezével a fiú
farát markolászta, a másikkal a hajába túrt. Mögöttük Ser Garibald épp testes
heréltjének sörényét kefélgette. Kem egy sziklán ücsörgött, szeme a földre
meredt – talán halott fivérére gondolt, talán királyvári barátja járt az
eszében. Kalapács és Szög sorra odaléptek mindenkihez: ellenőrizték a
lándzsákat és a kardokat, igazítottak a vérteken, és megélezték az arra szoruló
pengéket. Kampós a többiekkel kötekedett, közben savanyúlevelet rágcsált, kampókezével
pedig a tökét vakarászta. A modora valamelyest Bronnéra emlékeztette Tyriont. Most
már Ser Feketevízi Bronn, hacsak a nővérem ki nem nyíratta. Bár az talán
nem is volna olyan könnyű, mint azt Cersei gondolja. Eltűnődött azon, vajon
hány csatában harcoltak ezek a Második Fiak. Vajon hány ütközetben, hány
portyázásban vettek részt? Hány várost dúltak fel, hány bajtársukat temették el
vagy hagyták hátra megrohadni? Hozzájuk képest Tyrion zöldfülű volt, tejfelesszájú
– noha korban a kompánia tagjainak felét meghaladta.
Immár a harmadik csatájára készült. Harcedzett,
a vér pecsétjével hitelesített harcos, ez vagyok én; már bizonyítottam. Volt,
akit megöltem, másokat megsebesítettem; pár sebet én magam is elszenvedtem, és most
itt állok mindezek tanújaként. Vezettem rohamot; hallottam, ahogy a katonák a
nevemet üvöltik; vágtam le magamnál termetesebb és rátermettebb katonákat is;
még a dicsőségbe is belekóstolhattam – hát nem hősökhöz méltó, pazar, telt ízű
bor az? Ki ne akarna még egyet kortyolni belőle? Mindazok után azonban,
amiket tett és látott, egy újabb csata gondolatától megfagyott a vér az
ereiben. A fél világon átkelt gyaloghintón, dereglyén, majd disznóháton;
utazott rabszolgatartók és kereskedők gályáin is; megült lovakat és szajhákat
egyaránt; mindeközben egyre azt mondogatta magának, bánja is ő, hogy él-e vagy
hal… csakhogy most rá kellett jönnie, nagyon is bánja.
Az Idegen már fakó kancájának nyergében ült,
és kivont karddal feléjük vágtatott; Tyrion Lannister mégsem vágyott egy újabb
találkozásra. Most nem. Még nem. Ma még nem. Micsoda egy szélhámos vagy,
Ördögfióka – dorgálta magát gondolatban. Hagyod, hogy száz katona egymás
után erőszakolja meg a feleséged, számszeríjjal hasba lövöd apádat, a szeretőd
torkát addig szorítod aranylánccal, míg az arca el nem feketedik, és valamiért
még mindig azt hiszed, megérdemled, hogy élj.
Krajcár már magára öltötte páncélját, mire
Tyrion visszabújt a közös sátrukba. A lány éveken keresztül szíjazott magára
favértet minden szereplése előtt; a valódi lemez- és sodronypáncél felvétele sem
okozhatott túl nagy gondot, ha az ember már jól kiigazodott a sok kapocs és
csat között. Ami a kompánia acélvértjeit illette, meglehet, hogy itt-ott
horpadások, karcolások és rozsdafoltok csúfították őket, mindez azonban mit sem
számított: a kard ellen így is elég jól védtek.
A lány egyedül a sisakját nem vette még fel. Mikor
meghallotta, hogy Tyrion bejött, felpillantott rá.
– Nincs rajtad a páncélod – állapította meg.
– Mi folyik odakint?
– Csak a szokásos: sár, vér meg hősködés,
gyilkolás és haldoklás. Az egyik csatát az öbölben vívják, a másikat meg a
városfal tövében. A yunkaiak bármerre fordulhatnak, mindig ellenség kerül a
hátuk mögé. Mi még a legközelebbi harcoktól is mérföldekre vagyunk, de nemsoká
mi is a sűrűjében találjuk magunkat. Egyik vagy másik oldalon. – A Második Fiak
megérettek egy újabb gazdaváltásra, ebben szinte biztos volt… noha ebben az
esetben a „szinte biztos” és a „biztos” között hatalmas szakadék tátongott. Ha
félreismertem az emberem, mindünknek vége. – Vedd fel a sisakod, és figyelj
arra, hogy a kapcsok jól fogjanak. Én levettem egyszer az enyémet, nehogy
megfulladjak, és az orrommal fizettem érte. – A csonkjára bökött.
– Először segítek neked felvenni a
páncélodat.
– Ahogy gondolod. Először a zekét, a vasszegecses
keményített bőrt. Arra a láncinget, aztán a torokvédőt. – Körbenézett a
sátorban. – Van itt bor?
– Nincs.
– A vacsoráról maradt még egy fél flaskával.
– Egy negyed flaskával, de már azt is megittad.
Tyrion felsóhajtott.
– A nővéremet is eladnám egy kupa borért.
– Őt még egy kupa lóhúgyért is eladnád.
Ez olyan váratlanul érte Tyriont, hogy
hangosan felkacagott.
– Hát ilyen közismert, hogy élek-halok a
lóhúgyért, vagy esetleg már találkoztál a nővéremmel?
– Csak akkor egyszer láttam őt, amikor kopját
törtünk a gyerekkirály előtt. Negyedréz szerint gyönyörű volt.
Negyedréz egy töpörödött kis
talpnyaló volt, ráadásul a neve is ostobán hangzik.
– Csak a bolondok mennek józanul csatába.
Plummnak biztosan akad egy kis bora. Azzal mi lesz, ha ő meghal harc közben? Bűn
lenne, ha hagynám pocsékba menni.
– Most ne beszélj. Össze kell szíjaznom a
zekéd.
Tyrion próbált nem megszólalni, a kinti
mészárlás zaja azonban egyre erősödött, így nem tudott megálljt parancsolni a nyelvének.
– Pudingarc a vasembereket akarja
visszarugdosni a tengerbe a kompániával – bukott ki belőle a szó, miközben
Krajcár öltöztette. – Szerintem az összes lovast az eunuchok ellen kellett
volna küldenie. Megrohanni őket, mikor még három lépést sem tettek a kaputól. A
Macskákat balról, minket meg a Szélfúttákat pedig jobbról kellett volna
küldenie, és két oldalról felőröltük volna a szárnyaikat. Egy az egy ellen egy
Makulátlan sem jobb, mint bármelyik másik lándzsás. A fegyelmezettségük teszi
őket veszélyessé, ha viszont nem tudnak lándzsasorba fejlődni…
– Emeld fel a karod – szólt rá Krajcár. – Így
ni, máris jobb. Talán neked kéne vezetned a yunkaiakat.
– Ha már a katonák rabszolgák, miért ne
lehetnének azok a parancsnokok is? Bár az tönkretenné a versengést. A Bölcs
Mestereknek ez az egész nem több egy cyvasse-játszmánál. Amelyben mi
vagyunk a bábuk. – Tyrion enyhén oldalra döntötte a fejét, mint aki eltűnődik
valamin. – Ezek a rabszolgatartók ebben nagyon is hasonlítanak drága apámra.
– Apádra? Ezt hogy érted?
– Csak eszembe jutott az első csatám, a
Zöldágnál. A folyó és egy út között harcoltunk. Emlékszem, miközben néztem,
hogy apám csapatai hadrendbe állnak, lenyűgözött a sereg szépsége. Mint egy
virág, amely épp a Nap felé tárja szirmait; mint egy karmazsinszínű, vastövises
rózsa. Az apám pedig… azelőtt sosem láttam őt olyan pompás öltözékben:
karmazsin páncélt viselt, hatalmas aranybrokát köpeny a hátán, egy-egy arany
oroszlán a vállán egy harmadik pedig a sisakján. A csődöre is fenséges volt, urasága
pedig az egész csatát annak a paripának a hátáról szemlélte: ellenség száz
méternél közelebb nem jutott hozzá. Egyszer sem mozdult, egyszer sem
mosolyodott el, egy árva verejtékcseppet sem hullatott, miközben az előtte
terülő csatatéren ezrével hullottak az emberek. Most képzelj el engem, ahogy tábori
zsámolyon ücsörgök és az előttem lévő cyvasse-asztalt nézem. Akár
ikreknek is elmennénk… már ha volna lovam, vörös páncélom meg aranybrokát
köpenyem. Illetve ő magasabb is volt… nekem viszont több a hajam.
Krajcár megcsókolta. Olyan gyors volt a
mozdulat, hogy Tyrionnak felfogni sem volt ideje. A lány odahajolt hozzá,
sebesen, mintha röppenne; ajkát az övéhez nyomta, aztán ugyanilyen gyorsan el
is vette. Ezt meg miért kaptam? – kérdezte majdnem Tyrion, de tudta jól,
miért kapta. Köszönöm – mondhatta volna helyette, ezt viszont Krajcár
talán engedélynek vette volna arra, hogy megismételje. Gyermekem, nem
szeretnélek megbántani – kezdhetett volna magyarázkodásba, Krajcár azonban nem
volt gyerek; attól pedig, hogy ő „nem szeretné”, a vágás még nem lett volna
kevésbé fájó. Hosszú idő után – olyan hosszú idő után, hogy nem is igazán akart
belegondolni – először esett meg Tyrion Lannisterrel, hogy nem jöttek a szavak
a szájára.
Olyan fiatalnak tűnik. Csupán
lány még, nem több. Lány, de már majdhogynem csinos, ha az ember eltekint attól,
hogy törpe. Meleg barna színű, dús, göndör haja volt, szemei
nagyok és jóhiszeműek. Túlságosan is jóhiszeműek.
– Hallod
ezt? – kérdezte végül Tyrion.
Krajcár fülelni kezdett.
– Mi ez? – kérdezett vissza a lány
ártatlanul, miközben egy pár felemás lábszárvédőt szíjazott Tyrion satnya
lábaira.
– Háború. Mindkét oldalunkon dúl, és nem ám
mérföldekre innen! Mészárlás, Krajcár. Kilógó belű katonák bukdácsolnak a
sárban. Levágott végtagok, törött csontok és vértócsák. Láttál már gilisztákat
előbújni a földből egy nagy eső után, ugye? Azt hallottam, ugyanúgy előjönnek,
ha elég sok vér áztatja a földet. Közeledik az Idegen, Krajcár. A Fekete
Kecske, a Sápadt Gyermek, a Sokarcú Isten, vagy hívd őt, ahogy akarod. Közeleg
a halál.
– Megijesztesz ezzel.
– Csakugyan? Helyes, ijedj is meg. A partot ellepik
a vasemberek, a városkapun át özönlenek kifelé Ser Barristan Makulátlanjai, mi
meg itt állunk közöttük a rossz oldalon, a rohadt életbe! Én a magam részéről rettegek.
– De mégis tréfálkozol.
– Tréfákkal távol tartható a félelem. Meg
borral is.
– Te bátor vagy. A kis emberek is lehetnek
bátrak.
„Lannister óriásom” – jutott
eszébe. Gúnyolódik velem. Kevesen múlott, hogy ismét felpofozza Krajcárt.
Lüktetett a feje.
– Nem akartalak felbosszantani – szabadkozott
gyorsan Krajcár. – Ne haragudj. Csak félek, ennyi az egész. – Megfogta Tyrion
kezét, ő azonban elrántotta azt.
„Félek.” Shae akkor ugyanezt mondta
neki. Akkorák voltak a szemei, mint két tojás, én pedig az elejétől a végéig
elhittem az egészet. Pedig tudtam, mi ő. Megmondtam Bronn-nak, hogy keressen
nekem nőt, erre ő Shae-vel tért vissza. Mindkét keze ökölbe szorult, szeme
előtt Shae vigyorgó arca úszott el. Aztán a nő torka köré aranylánc tekeredett,
egyre szorosabban; az aranykezek mélyen a húsába vájtak, míg ő saját kezével
ernyedten Tyrion arcához kapdosott. Ha most kéznél lett volna egy lánc… vagy
egy számszeríj… vagy akár egy tőr, vagy bármi, akkor biztosan… akkor talán…
Ekkor azonban a behallatszó kiáltozás
hirtelen visszarántotta Tyriont a valóságba, ki a benne tomboló fekete
haragból, ki az emlékek tengeréből, melyben addig fuldokolt. Mély levegőt vett,
majd elfordult Krajcártól.
– Valami történik odakint – szólt baljósan, majd
kiment, hogy megnézze, mi az.
Sárkányok voltak.
A zöld bestia az öböl felett körözött: forgott
és kanyargott a levegőben, miközben alatta hosszúhajók és gályák ütköztek össze
és borultak lángba. A zsoldosok azonban a fehér sárkányt bámulták meredten.
Háromszáz méterre meglendült a Gonosz Nővér karja, és hat friss hullát dobott a
levegőbe; azok szálltak, egyre feljebb és feljebb, mígnem kettő közülük lángra
kapott.
A sárkány elkapta az egyik égő holttestet,
mikor az zuhanni kezdett; ráharapott, majd tovább perzselte a fogai közül
előtörő sápadt tűzzel. Eközben fehér szárnyaival a reggeli levegőbe kapott, és
már repült is felfelé, hogy a másik hullát is megkaparintsa. Kinyújtotta érte
egyik karmos lábát, megfogni azonban nem tudta: a test nekiütődött, majd az
alatta lévő yunkai lovasok közé zuhant. Páran tüzet fogtak, az egyik ló pedig
ijedtében levetette hátáról az őt megülő katonát. A többiek megiramodtak,
igyekezték lehagyni a terjedő lángokat, ezzel azonban csak szították őket.
Tyrion Lannister szinte a szájában érezte a páni félelem ízét, ahogy az végigsöpört
a táborokon.
A vizelet szúrós, ám ismerős szaga csapta meg
az orrát. Körülnézett, és megkönnyebbülten konstatálta, hogy nem ő, hanem
Kalamáris hugyozta össze magát.
– Én a helyedben nadrágot cserélnék – szólt
oda a pénzmesternek. – És ha már úgy is átöltözöl, a köpönyegeden is
fordíthatnál. – Kalamáris elsápadt, de nem mozdult.
Még akkor is meredten nézte, ahogy a sárkány
halássza a hullákat a levegőben, mikor dobogva megérkezett a hírnök. Róla
egyből lerítt, hogy valami rohadt tiszt: aranyba öltöztetett paripán ült
aranyszínű páncélban. Fennhangon közölte, hogy a yunkai sereg főparancsnoka, a
nemes és hatalmas Gorzhak zo Eraz küldte.
– Gorzhak nagyúr üdvözletét küldi Plumm kapitányotoknak,
és kéri, hogy vezényelje kompániáját az öböl partjára. Megtámadták a hajóinkat.
A hajóitok süllyednek, lángolnak,
menekülnek. Elfoglalják őket, az embereiteket meg kardélre hányják – gondolta
keserűen Tyrion. Casterly-hegyi Lannisterként nem voltak idegenek
számára a partvidéket fosztogató portyázók, akik az otthonához közel fekvő a
Vas-szigetektől érkeztek. Lannisrévet az évszázadok során háromszor égették fel
és vagy két tucatszor fosztották ki. A nyugatiak jól tudták, hogy a vas
szülöttei miféle barbárságra képesek; ezek a rabszolgatartók még csak most
kezdtek ismerkedni velük.
– A
kapitány most épp nincs itt – válaszolta Kalamáris a hírnöknek. – A
Lánytábornokhoz ment.
A lovas erre a felkelő Napra mutatott.
– Malazza
úrnő parancsnoksága napkeltével véget ért. Tegyétek, amit Gorzhak nagyúr
mondott!
– Vagyis
támadjuk a tintahalas hajókat? Menjünk ki hozzájuk a vízre? – a
pénzmester a homlokát ráncolta. – Ezt én magam ugyan nem tartom
reálisnak, de ha Barna Ben megjön, átadom neki Gorzhak nagyurad üzenetét.
– Parancsot
kaptatok, most azonnal tegyétek, amit mondtam!
– Mi csak a
kapitánytól fogadunk el parancsot – felelte erre Kalamáris a tőle
megszokott szelídséggel. – Ő viszont nincs itt, az előbb mondtam.
Tyrion látta, hogy a hírnök türelme
elfogyott.
– A csata megkezdődött. A parancsnokotoknak
itt kéne lennie veletek.
– Itt kéne, de nincs itt. A Lány érte
küldetett, így hát elment.
A hírnök arca belilult a méregtől.
– Akkor is teljesítitek a parancsot!
Kampós erre kiköpött egy gombócnyi jól
megrágott savanyúlevelet, majd így szólt a yunkai lovashoz:
– Már megbocsáss, de mi itt mind lovasok
vagyunk, csakúgy, mint uraságod. Na, mármost egy jól idomított csatamén, az lerohanja
a lándzsássort. Van olyan, amelyik átugorja a tüzes árkot is. De én olyan lovat
még bizony egyszer sem láttam, amelyik futni tud a vízen.
– A hajókról katonák szállnak partra! – üvöltötte
tébolyultan a yunkai uraság. – A Skahazadhan torkolatát elzárták egy
robbanóhajóval, és minden pillanatban, amelyet itt cseverészéssel töltötök, még
száz harcos gázol ki a sekélyesből. Szedjétek össze a katonáitokat, és
vezényeljétek őket ki a tengerhez! Most azonnal! Gorzhak nagyúr parancsára!
– Gorzhak, az melyik? – kérdezte Kem. – Ő a
Nyúl?
– Nem, ő a Pudingarcú – világosította fel
Kalamáris. – A Nyúl nem akkora bolond, hogy könnyűlovasságot küldjön a
hosszúhajók ellen.
A yunkai eleget hallott.
– Tudatom Gorzhak nagyúrral, hogy
megtagadtátok a parancsát – közölte hűvösen, azzal megfordította arany
paripáját és elnyargalt arra, amerről érkezett. Nyomában a kompánia hangos
kacaja viharzott.
A mosoly először Kalamáris arcáról hervadt
le.
– Elég legyen – jelentette ki hirtelen jött
komorsággal. – Vissza, munkára! Nyergeljétek azokat a lovakat! Mindnyájatokat
vágtára készen akarom látni, mire Ben visszaér és ad valami rendes parancsot!
Azt a tüzet meg oltsátok el! Majd reggeliztek, ha végeztetek a harccal, már ha
megéritek a végét. – Szeme Tyrionra tévedt. – Te meg mit vigyorogsz? Kissé
bolondosan festesz abban a páncélban, Félember.
– Inkább nézzek ki bolondnak, mint hogy az
legyek – vágta rá a törpe. – A vesztes oldalon állunk.
– A Félember jól beszél – szólt közbe Jorah
Mormont. – Nem volna szerencsés, ha még mindig a rabszolgatartók mellett
állnánk, mikor Daenerys megérkezik… merthogy meg fog, efelől ne legyen
kétséged. Csapjunk le most, keményen, és a királynő nem fogja elfelejteni.
Keressük meg a túszait, és szabadítsuk ki őket. Én pedig megesküszöm majd a
házam és földem becsületére, hogy Barna Ben kezdettől fogva ezt tervezte.
Kinn, a Rabszolga-öböl vizén egy újabb qarthi
gálya borult hirtelen lángba. Tyrion elefánttrombitálást hallott keletről. A
hat Nővér karja fellendült, majd le, és máris újabb hullák repültek a
levegőben. Pajzs csapódott pajzsnak, ahogy két lándzsássor egymásnak esett
Meereen falának tövében. A magasban sárkányok köröztek, árnyékuk végigsuhant a
földön küzdőkön – barát és ellenség arca egyaránt elsötétült, mikor az égre
nézett.
Kalamáris mintegy tiltakozásul felemelte a
két kezét.
– Én vezetem a könyvelést, én vigyázok az
aranyunkra, én írom a szerződéseket, én megyek el a zsoldért, én gondoskodom
róla, hogy legyen elég pénzünk élelemre és miegyébre. Azt, hogy kivel és mikor
harcolunk, nem én döntöm el. Azt Barna Ben dolga megmondani. Vele beszéljétek
meg, ha visszaért.
Mire Plumm és a társai visszalovagoltak a
Lánytábornoktól, a fehér sárkány már visszarepült meereeni fészkébe. A zöld bestia
azonban tovább portyázott; hatalmas szárnyain nagy köröket írt le a város és az
öböl felett.
Barna Ben Plumm láncinget és lemezvértet
viselt, alattuk pedig keményített bőrpáncélt. A válláról leomló selyemköpeny – az
egyetlen, amiben Ben engedett a hiúságnak – hol halvány ibolyaszínű, hol mély
bíbor volt, ahogy hullámzott vágta közben. A parancsnok leugrott nyergéből,
lovának kantárját egy legény kezébe nyomta, majd szólt Kampósnak, hogy hívja
össze a kapitányait.
– Mondd meg nekik azt is, hogy csipkedjék
magukat! – tette hozzá Ravasz Kasporio.
Tyrion, noha még az őrmesteri rangot sem érte
el, a közös cyvasse-játszmáik révén bejáratos volt Barna Ben sátrába;
így senki sem állta útját, mikor belépett a többiekkel együtt. Kasporio és
Kalamáris mellett Ben még Uhlant és Bokkokót hívatta be, de Tyrion nagy
meglepetésére Jorah Mormont is megjelent.
– Azt a parancsot kaptuk, hogy védjük a
Gonosz Nővért – tájékoztatta az egybegyűlteket Barna Ben, mire azok nyugtalanul
összenéztek. Láthatóan senki sem akart megszólalni.
Végül Ser Jorah törte meg a csendet.
– Kinek a parancsa ez?
– A Lányé. Ser Nagyapa most a Harridant
rohamozza, de félő, hogy azután a Gonosz Nővér ellen megy majd. A Szellemet már
le is döntötték; Marselen felszabadítottjai láncokkal rángatták le a földre,
miután úgy szétzúzták a Hosszú Lándzsásokat, mint a korhadt fát. A Lány szerint
Selmy az összes hajítót harcképtelenné akarja tenni.
– A helyében én is ezt tenném – jegyezte meg
Ser Jorah –, csak én már hamarabb nekiláttam volna.
– Hogy lehet, hogy még mindig a Lány
parancsolgat? – kérdezte értetlenül Kalamáris. – A Nap felkelt, már ott van az
égen. Ő talán nem látja? Úgy tesz, mintha még mindig ő lenne a főparancsnok.
– Ha a helyében lennél, és tudnád, hogy
nemsoká Pudingarc veszi át tőled a parancsnokságot, könnyen lehet, hogy te is
tovább parancsolgatnál – vetette fel Mormont.
– Egyik se jobb, mint a másik – felelte
konokul Kalamáris.
– Ez igaz – szólt közbe Tyrion –, viszont
mégiscsak Malazza keblei a szebbek.
– Számszeríjakkal, azokkal kell megtartani a
Gonosz Nővért – morogta a pénzmester. – Skorpiók, mangonelek, azok kellenek
oda. Rögzített állást nem lovasokkal kell védeni. Vagy azt akarja a Lány, hogy
szálljunk le a nyeregből és úgy harcoljunk? Akkor miért nem küldi inkább a
lándzsásait vagy a parittyásait?
Ekkor megjelent Kem tejfelszőke feje a sátor
bejáratánál.
– Bocsássatok meg, uraságok, hogy zavarok, de
újabb lovas érkezett. Azt mondja, új utasítást hozott a főparancsnoktól.
Barna Ben Tyrionra pillantott, majd vállat
vont.
– Küldd akkor be!
– Ide be? – kérdezte Kem zavartan.
– Most éppen idebent vagyok – válaszolta
Plumm kissé ingerülten. – Máshol hiába keresne.
Kem feje eltűnt egy kis időre, majd a fiú
szélesre tárta a sátor ponyváját, hogy beengedje a hírnököt, egy yunkai nemest
sárga selyemköpönyegben és ahhoz illő pantallóban. A férfi olajtól fényes,
fekete haját addig nyüstölték, tekergették és lakkozták, míg úgy nem nézett ki,
mintha száz apró rózsa bimbódzna a fején. Mellvértjének mintázata olyan
elbűvölő züllöttséget ábrázolt, hogy Tyrion amint meglátta, egyből érezte,
rokonlélekre talált.
– A Makulátlanok a Hárpia Lánya felé
nyomulnak – közölte a hírnök. – Véresszakáll és két ghiscari légió áll az
útjukban. Amíg ők tartják a frontvonalat, ti az eunuchok mögé kerültök, és
hátba támadjátok őket. Mind egy szálig végeztek velük. Ezt a nemes és hatalmas
Morghar zo Zherzyn, a yunkai sereg fővezére parancsolja.
– Morghar? – Kasporio szeme összeszűkült. –
Nem, ma Gorzhak a parancsnok.
– Gorzhak zo Eraz halott, pentosi ármánykodás
áldozatául esett. A nemes Morghar megesküszik rá, hogy a köpönyegforgató, aki
magát Rongyos Hercegnek nevezi, sikoltva leli majd halálát ezért a becstelenségért.
Barna Ben a szakállát vakargatta.
– Csak nem átálltak a Szélfútták? – kérdezte
enyhe érdeklődéssel a hangjában.
Tyrion elkuncogta magát.
– Mi pedig megkaptuk a Részeges Hódítót
Pudingarc helyett. Csoda, hogy annyi időre ki tudott mászni a flaskából, hogy
egy már-már értelmes parancsot böfögjön nekünk.
A yunkai villogó szemmel a törpére meredt.
– Tartsd féken a nyelved, te kis kártékony… –
A Tyrionnak szánt visszavágás félúton elakadt. – Ez az arcátlan törpe szökött
rabszolga! – jelentette ki döbbenten. – A nemes és szent emlékű Yezzan zo
Qaggaz tulajdona!
– Tévedsz. Ő a bajtársam: szabad ember, a
Második Fiak egyike. Yezzan rabszolgái arany nyakörvet viselnek. – Barna Ben
legkedvesebb mosolyával kínálta meg a yunkait. –
Csengettyűs arany nyakörvet. Te hallasz itt csilingelést? Mert
én aztán nem.
– A nyakörvet le is lehet ám venni.
Követelem, hogy azonnal add át a törpét, hogy elnyerhesse büntetését!
– Ez szigorúan hangzik. Jorah, te mit szólsz
hozzá?
– Ezt! – Mormont már a hosszúkardját
markolta. Ahogy a hírnök a válasz irányába fordult, a lovag pengéje
keresztülszaladt a torkán, majd vörösen és nedvesen előtört a tarkójából. Vér
bugyogott ki az ajka közül és folyt le az állán; két támolygó lépés után ráesett
a cyvasse-táblára, szerteszét szórva a fahadseregeket a földön. Egy
keveset még vonaglott fektében – egyik kezével Mormont kardját markolva, a
másikkal elgyengülten a felborított asztalba kapaszkodva – mire belátta, hogy
halott. Arccal lefelé terült el a szőnyegen, vértől vörös, olajos hajrózsáitól
fekete kuszaságban. Ser Jorah kiszabadította kardját, melynek vércsatornáján kis
patak folyt végig.
A fehér sárkányfigura Tyrion lába előtt ért
földet. A törpe felkapta a szőnyegről, és megtörölgette ruhaujjával – a yunkai
vére azonban az apróbb rovátkákat is ellepte, így úgy tűnt, mintha erek szőnék
át a fakó színű fát.
– Köszöntsük hát mind szeretett királynőnket,
Daeneryst! – Akár él, akár nem. Feldobta a véreres sárkányt, majd
elkapta és elvigyorodott.
– Mindig is a királynő emberei voltunk –
jelentette ki Barna Ben Plumm. – A yunkaiakhoz való visszaállás csak csel volt.
– De még milyen csel! – Tyrion lökött egyet a
szőnyegen fekvő hírnökön a lábával. – Ha jó rám ez a mellvért, igényt tartok
rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése